A Nyár Margójára - Második Felvonás

Újrakezdés: Harmadik

Engem és Flóriánt határozottan kísért a Bencze-kastély.

Ebben az évben a második alkalommal támasztottuk ugyanazt a falat, mégis most fényes nappal és neméppen harci díszben. Reggel nyolc körül volt, még majdnem hat órával a vendégvárás előtt, mi pedig hulla minőségben, a legvéletlenszerűbb ruháinkban álltunk a kapu mellett, kezünkben egy-egy pofonerős kávéval, amit a vendégház konyhájából szereztünk.

Épp arra vártam, hogy megérkezzen a fodrász, majd a sminkes, akik egy egész hordányi lányt és nőt vállaltak el az aznapi esküvőre, köztük engem is, és jóval praktikusabbnak tűnt, ha mindketten veszik a fáradságot és kijönnek a kastélyhoz, mint, hogy mi ingázzunk oda-vissza. Flórián meg igazából a mai napig fogalmam sincs, mit csinált, nagy valószínűséggel csak érzelmi támogatásként állt ott odakint velem.

- Ennél erősebb kávét nagy ritkán ittam - jelentette ki, ahogy belekortyolt az én majdnem literes kiszerelésűmhöz képest nevetségesen kicsi bögréjébe.

- Miért? Szerintem nem is olyan nagy cucc. - Vállat vontam, ahogy én is beleittam a hatalmasnagy bögre tartalmába.

- Hogy bírsz meginni ennyit?

- A mai napra határozottan kell az életerő, főleg nekem, tehát ezt itt le kell nyomnom, még mielőtt megjelenik a fodrász és a kozmetikus.

- Egyébként Inez merre van?

- A vendégházban - nevettem. - Olyan síkideg, hogy az éjjel egy tapodtat nem aludt, szóval valószínűleg már az ötödik kávéját issza, de...

És ebben a szerencsés - vagy éppen szerencsétlen? - pillanatban bekanyarodott a kastély útjára a fodrász és a kozmetikus autója. Magamban egy vatikáni pápai misét tartva néztem rá Flóriánra, aki a neméppen túl barátságos pillantásomon röhögött, majd lehúzva a maradék kondérnyi kávémat sétáltam a két nő felé.

- Minden tiszteletem hozzájuk! - szólt mögöttem Flórián. - És Inezhez is!

A fénysebesség minimum milliószorosával futottam vissza a vendégházba. Kicsaptam magam előtt a konyhába vezető bejárati ajtót, ami mögött egy "A Menyasszony" feliratú fürdőköpenyes Inez ült az egyik bárszéken, szemei alatt milliós táskákkal, előtte kávéval és az egyik szára nélküli szemüvegével, amit egy miniatűr, varrógépekhez való csavarhúzóval próbált visszarakni. Mellette anyukám ült, aki még vagy ötféle csavarhúzót pakolgatott ki Inez elé, másik kezében szintén egy kávéval, már-már gépiesen azt kántálva, hogy minden rendben lesz.

- Emberek - dőltem rá a kanapéra, miközben majdnem megfulladtam, olyan szaporán vettem a levegőt a nagy futás után -, itt a kozmetikus és a fodrász is.

- Már? - kérdezte Inez fennhangon. - De hát még csak...

- Negyed nyolc van, Inez - világosítottam fel. - Negyed órát késtek.

- Jaaaa... - Inez rendellenesen vékony hangon szólt vissza, idegesen, amin mindketten elnevettük magunkat.

A fodrász és a kozmetikus megérkezett. Egyikükkel se találkoztam úgy soha az életemben, de nem tűntek valami túl szimpatikusnak. Lélekben készítettem magamat a következő jópár órára, miközben a nőhorda tagjai beáramlottak a vendégházba, közülük Gerda azonnal leült az Ineznek fenntartott székre, akit Juli és Enikő úgy tessékelt le onnan, hiszen a menyasszonyé az elsőbbség, Mara bedobta magát az egyik babzsákfotelbe, Enikő pedig rövidesen jött engem rongálni.

Végül egy rendkívül emlékezetes és teljesen fontos négy óra után megtaláltam magam az egyik szobában, egy idegben kitörő, erősen az egész alakos tükörbe bámuló, hófehér menyasszonyi ruhás Inezzel és a ruha sok időt felölelő fűzésétől már-már izzadó anyukámtól. Sietnünk kellett, hiszen percek választottak minket el attól, hogy Inez lekéssen a délben tartandó kreatív fotózásról Szabinnal, ezért én az ágyon állva próbáltam Inez hajkoronájába tűzni a fátylat, majd segíteni felhúznia a nyakláncát.