A Nyár Margójára - Második Felvonás

Visszatérés: Ötödik

Ó, az a tipikus nyári munka érzése... A benzinszag és kimoshatatlan fűfoltok a megviselt kertésznadrágon, a tipikus zöld gumicsizma, a madárijesztőkhöz hasonló stílusú szalmakalap... Na meg az elmaradhatatlan kellék, avagy John Deere fűnyírós kistraktor, ami egyszerre az ősellenségem és a legjobb barátom ezekben az időszakokban.

Imádom.

Ezzel a csodálatos repertoárral furikáztam át Bercelen, egyik fülemben fülhallgatóval, már megszokva a rosszalló vagy éppen röhejes pillantásokat, amiket én és a makacs traktor kaptunk. Már valamivel legálisabban és hozzáértőbben tekergettem a kormányt az újvárosi kisutcákban, jóval távol a Ligeti-féle gazdaságtól, pont az ellenkező városrészben, miután egy idős néni túlnőtt hátsó kertjét nyírtam le, útba ejtve egy kisboltot is kávéért.

Átkanyarodva Kertészék utcájába elhatároztam, hogy meglátogatom a még mindig otthon depiző Flóriánt, akiről tudtam, hogy értékelni fogja ezt a páratlan látványt, amit akkor nyújthattam. Még mindig, majdnem egy héttel később is mérhetetlen lelkiismeret-furdalást éreztem vele és Narával kapcsolatban, akármennyire próbálta Zoárd bemesélni nekem, hogy nem én tehetek a kapcsolatuk felbomlásáról, vagy úgy alapból a létezéséről, mégsem hittem el. Még úgy se, hogy saját fülemmel hallottam a szakítást és sem Nara, sem Flórián nem haragszik rám, helyettük viszont én haragudtam meg magamra.

Remek egy állapot, Bláti Elenor.

Ahogyan a házuk látótérbe került és már nem csak közelebb értem hozzá, hanem előtte lassítottam, eszeveszetten dudálni kezdtem, hátha valamelyik Kertész veszi a lapot és rájön, hogy jött egy váratlan vendégük. Haláli nyugodtan leparkoltam a kikövezett kapubejáróba, leállítva a megviselt kisgépet, kicsapva a ház kapuját és a teraszlépcsőn időző macskákat átlépve a bejárati ajtó előtt találtam magam.

Nem is kellett kopognom, máris Juli kijönni készülő alakja üdvözölt, aki ahogy meglátott, megállt az ajtófélfa mögött, végignézve rajtam.

- Szia, Juli! - köszöntem neki a lehető leghétköznapibban, rá se hederítve az enyhén szólva csapzott kinézetemre. - Nem akarok zavarni, de Flórián itthon van?

- Szia, Elenor! Dehogy zavarsz! Sőt, valahogy rábírhatnád, hogy ne csak fent gubbasszon a szobájában egész nyáron, szóval gyere csak be!

- Köszi! - Kicsit nehézkesen levetettem a haragoszöld gumicsizmám, ráébredve, hogy a bokazoknimba különböző gazak és bogáncsok tömkelege ragadt és az összhatás lehetetlenül szúrta a lábamat. - Nekem is ez a célom, ráfér egy kis idegesítés, tudod, az legalább profin megy nekem.

Egyszer élünk módon, enyhén vállat vonva caplattam fel a lépcsőn, egyenesen a szóban forgó fiú szobájához. Három hatalmasat dörömböltem az ajtón, majd eltorzított, mély hangon megszólaltam:

- Itt a Nemzeti Adó-és Vámhivatal, ajtót kinyitni!

Odabentről halk motoszkálás hallatszott, mire azonnal egy élőhalott verziójú Kertész Flóriánnal találtam szemben magam.

- Jaj, de vicces vagy, Elenor, röhög a vakbelem! - Ő is valami furcsa pillantással végignézett a divatlapokba neméppen illő, de tutira ikonikus szerelésemen, miközben én igyekeztem kordában tartani magam, hogy arcomat még véletlenül se öntse el a forróság.

- Na mi van, tán nem tetszik az új stílusom? Ez, itt - mutattam végig magamon - a Vogue-ban fogja végezni, csak szólok! - Pár másodperc csend után azt hittem, nem hiszem a fülemnek. A fiú arcán mosoly jelent meg, majd csodák csodájára felnevetett. Semmi szarkazmussal vagy morbidsággal, csak színtiszta lélekkel. Ez pedig olyan jólesett, mint eddig szinte soha semmi más. - Hé, majd' egy hete nem láttalak nevetni, az ablakaidra meg végre nincs ráhúzva a sötétítő, mi történt veled? Csak nem kicseréltek az űrlények? Ha így történt, ugye tudod, hogy Zoárd hetedhét országra szóló bulit fog érte csapni?