Vihar előtti hullámok

23 ~ Leave a Light On [Belinda Carlisle]

Miután pofán csapott a felismerés, hogy az, hogy ennyire belegondoltam abba, mit szerettem benne, rájöttem, hogy valószínűleg tényleg szerettem. Korábban kimondani teljesen más érzés volt, mint most rádöbbenni, hogy mit is jelent szeretni valakit.

Ahogy lábaim közt elveszve hevert előttem, realizáltam, hogy ő a legjobb dolog, ami valaha is történhetett az életemben. Annyi kihagyás és vita után is kitartott mellettem és úgy bánt velem, mintha semmi sem történt volna. Onnan folytattuk, ahol abbahagytuk.

Az rántott vissza a valóság eseményeibe, hogy éreztem, ahogy szabad keze a pólóm alá, a mellkasomra csúszott. Hajába beletúrva jeleztem neki, hogy nézzen fel rám, amit ő meg is tett. Felpillantott, és ezáltal tekinteteink összecsatlakoztak. Nem is kellett megszólalnunk, mert mindketten tudtuk, hogy mit szeretnénk mondani a másiknak. Egy halvány mosoly ült ki az arcomra, mire visszatért a nyelve az ujjai társaságába.

Miután a mozdulataival ismét sikeresen kiradírozott minden oda nem illő gondolatot a fejemből, megint csak rá koncentráltam. Ezúttal azonban vigyorogtam, mert elképesztően jó érzés volt a megkönnyebbülés, amely azzal járt, hogy ráeszméltem, mennyire nem számítanak a múlt nyavalyái, ha ilyen jelenem van vele.

Nagyjából fél perccel később léptem át a gyönyör kapuját, ami annyira hiányzott, hogy ott, abban a pillanatban meg voltam győződve róla, hogy örökké tudnék itt lenni.

De, ahogy minden másnak az életben, úgy ennek is vége szakadt, és vissza kellett térnem a valóságba, ami Jack jelenlétében egész tűrhető volt...

– Annyira finom vagy – mondta, miközben megnyalta azon az ujjait, amelyekkel nem sokkal azelőtt még bennem járt.

Reakció gyanánt elnevettem magam, mire végigsimított a combomon. Ha ez nem lett volna elég, tekinteteit nem tudta elszakítani a lábaimról, mi több, két másodperccel később már puszikat halmozott rá.

– Nem tudok betelni veled – suttogta, mikor már a térdeimnél járt. Annál tovább a nadrágom miatt nem mehetett, és ahelyett, hogy esetleg visszafele ment volna, egy laza mozdulattal visszahúzta alsóneműmet rám. Hátamat – ezúttal pólón keresztül – megfogva felültetett, majd felhúzta rám először a nadrágot, majd visszacsatolta az övemet is. Végezetül pedig ráengedte a pólómat a derekamra, így, aki nem látta volna a vörös színben pompázó arcomat, biztosan nem feltételezte volna, hogy két perce mentem el a spanyol tanárom ujjainak és nyelvének tündérmesébe illő harmóniájától.

Válaszul inkább csak közelebb hajoltam hozzá és látva, hogy abszolút vágyik a közelségemre, egy vad csókba invitáltam. Ő ezt persze csak még bátrabban viszonozta, és egy másodperc alatt visszarántott magával abba az álomvilágba, amelyet a személyében volt szerencsém megtapasztalni.

Legszívesebben örökké abban a pillanatban maradtam volna. A jelenléte, csókjának íze olyan szinten mámorító volt, hogy ha nem tudtam volna, hogy egy ember is képes ilyen érzéseket kiváltani belőlem, tuti azt hittem volna, hogy be lettem drogozva.

– Maddy, ezt most nem kéne – utalt finoman két elkapkodott levegővétel között az ágyékánál uralkodó, a nyugodtnak legkevésbé sem nevezhető állapotokra.

Ez viszont ahelyett, hogy visszatartott volna, inkább megerősített abban, hogy kiválóan tudom hergelni az embereket és ezt a tulajdonságomat nem szándékoztam elrejteni.

– Bocsánat, ha azt éreztettem veled, hogy második legjobb vagy – szólalt meg nem sokkal később, miközben a maradék szájfényemet is arca különböző pontjaira applikáltam. – Vak voltál – mosolyogtam, majd az ajkára is nyomtam egy hosszabb csókot.