A győzelmek szárnyán (Lestappen FF.)

~5~

~Charles szemszöge~

Hosszabb szünet után Bakuba volt a következő állomás. Hogy hogy álltam hozzá? Konkrétan semmi kedvvel.. Azóta se fogtam fel azt a bizonyos verseny utáni vitát Max-al. És én ezek után próbáljak úgy helytállni és versenyezni, hogy majd hallgassam a csodás beszólásait.. Egyszerűen magamon is érzem, hogy már nem vagyok a régi Charles, aki örülni tud még egy dobogós helyezésnek is. Tudom, hogy le vagyok nézve.. De azért kívánom, hogy ő tudjon örülni az apjával együtt. Teljes szívből.

Már tényleg majdnem azon a ponton voltam, hogy feladom és megmondom Fred-nek, hogy én ezt nem vagyok hajlandó tovább csinálni. Inkább ugorjon be helyettem valaki más, nekem mindegy, de én ezt így nem vállalom. Végül elvetettem az ötletet. A tesóim, anya és Charlotte meggyőztek. Csakis miattuk megyek tovább és a csapatért. Magamért már biztosan nem. Nekem már úgyis mindegy. Nem tudom, mikor leszek már végre boldogabb a pályán is.. Valószínűleg semmikor.

Érezhető volt bennem a feszültség és az, hogy túlságosan is egyedül szeretnék lenni. Senkihez nem mentem oda dumálni, még Pierre-hez sem.. A Red Bull garázsát meg se közelítettem egy percig se. Mégcsak az kéne.. Végig a Ferrari garázs környékén voltam és mielőtt elkezdődött volna a szabadedzés, a motorhome-ba voltam egész végig és a szobámon belül feküdtem az ágyon. Tudom, hogy edzeni kéne, de ahhoz sincsen energiám. Csak legyünk ezen túl.. Ennyi a kérésem.

Már behunytam a szememet pár percre, amikor hallottam, hogy valaki szólít.

-Charles! Gyere, edzenünk kéne! - szólt rám Andrea, a személyi edzőm.
-Ahh, majd később.. Egyáltalán nincs kedvem hozzá.. - panaszkodtam, miközben nagyon is jól tudtam, hogy az edzés sose maradhat ki.

Andrea természetesen kiakadt rám. De hát ha nem látom értelmét, felesleges erőltetni bármit is.

-Charles, ez nem kedv kérdése! - emlékeztetett. - Kellj fel az ágyból és gyerünk edzeni!

Úgy tűnik, addig nem fog innen elmenni, ameddig nem kelek fel és edzünk, úgyhogy hát kénytelen voltam felkelni az ágyból és elindultam Andreával edzeni. Hogy milyen is volt? Inkább nem részletezem..

Marhára gyengén teljesítettem.. Erő nem volt a testemben, a reflexeim nem úgy működtek és teljesen látszott, hogy kivagyok.. Köszi Max.. Majd egyszer meghálálom.

-Mi van veled, haver? - furcsálta Andrea. - Ez így nem lesz jó. - közölte, mire én csak kínos mosollyal bólintottam.
-Igen, tudom..
-Kapd össze magad, mert nem szeretnélek így látni! - jelentette ki. - Nekem aztán legyen ott akarat!

Akarat? Azt már rég nem ismerem. Olyanom nincs.. De majd valahogy megpróbálom előcsalogatni. Kevés sikerrel, de igyekszem.

-Jó, majd ott lesz! - ígértem meg bólogatva, majd végeztünk is az edzéssel.

Útközben összefutottam Carlosszal, aki szintén végzett az edzéssel. Oda is jött hozzám.

-Minden okés, Charles? - karolta át a vállamat. - Jobban vagy?

Hát nem egészen, de amúgy, aha, minden jó.

-Igen, kösz. - feleltem kissé bizonytalanul.
-Biztos? - kérdezett rá mégegyszer és mégjobban megerősítettem.
-Biztos. - mondtam ki határozottabban.
-Jólvan akkor. Fel a fejjel! Maxot felejtsd is el! - tanácsolta és tovább sétált.

Könnyű mondani.. Már ha meglátom, feszült leszek.. Senkinek nem jó érzés olyanok között lenni, akiknél érzi az ember, hogy utálják őt. Na az én helyzetem is ilyen.. A múltkor ki is mutatta, milyen is ő valójában. Bele tud taposni az ember lelkébe, de nagyon is.