Mindig mindenben

H A T O D I K

Édesanyám csak zokogott, én pedig nem tudtam mit válaszolni. Dühös voltam, szomorú is voltam, és próbáltam az érzéseimet visszafojtani, nem akartam én is sírni. Sóhajtottam, majd vettem egy nagy levegőt, és megszólaltam.

- Ne sírj anya! Holnap délelőtt lesz egy előadásom, utána ha gondolod ebédelhetünk együtt - vetem fel az ötletet halványan mosolyogva, még ha ő ezt nem is látja. Természetesen célom is van ezzel, megpróbálom rábeszélni őt a válásra. Fáj, de ha velünk van az jobban fáj anyának.

- Rendben, legyen! Most leraklak, tanulj nyugodtan. Szeretlek Amber, puszi! - köszönt el, majd válaszom meg sem várva, bontotta a hívást.

Nem tudom ezután mi történt velem, de egyszerűen az összes érzelem ami bennem volt kitört, és hangosan sírni kezdtem. Szégyellem magam amiatt hogy Austin előtt kell zokognom.

Egy erős kart éreztem meg a hátamon. Meleg volt, és gyengéd, ez pedig valahogy megnyugtatott.

Másik kezével az állam alá nyúlt, felemelte a fejem és maga felé fordította. Nem sok távolság volt a fejünk közt, éppen annyi, hogy ne érjen össze az orrunk. Szemei nem csak hogy szürke volt, de egyebet nem is véltem felfedezni benne. Csak szürkeséget. Olyan volt, mintha minden érzelmét egy pajzs zárná el előlem, vagy előlünk.

Austin Foks

Ahogy meghallottam hogy sír Amber, azonnal odaszaladtam az ágyhoz és simogatni kezdtem a hátát. Kicsit megremegett az érintésemtől, de nem tette szóvá. Azt akartam, hogy a szemembe nézzen, én pedig az övébe, ezért az álla alá nyúltam és magam felé fordítottam a fejét, engedelmeskedett kívánságomnak. Gyönyörű szeme van, mintha egy óceán lenne. Csak úgy hullottak belőle a könnyek, egymás után folytak le elpirult orcáján. Rengeteg érzelem volt ebben a lányban. Szemei szinte csak árulkodtak. Úgy döntöttem, én akarok lenni az a személy, akinek most kiönti a lelkét.

- Nyugodj meg, itt vagyok! Nincs semmi baj - ölelem át, ezzel teljes biztonságot nyújtva neki. Nem gondoltam volna a legrosszabb álmomban sem, hogy egyszer ilyen közelségbe kerülök ezzel a nővel. Mármint, nem kedvelem egyáltalán, ő sem engem. Most mégis itt ülünk ölelkezve. - Mesélj, mi történt? - próbáltam tapintatosan rákérdezni, ám válasz csak pár perc múlva érkezik, amikor elhúzódik tőlem.

- A szüleim - halványan mosolyogni kezd -, nem vészes, csak kitört a feszült hangulat miatt belőlem minden érzelem - legyint egyet a levegőben, és zavartan nevetni kezd. Engem akar madárnak nézni? Chh. Látni rajta, valami nem oké, és itt nem csak az érzelmek kitöréséről van szó. Engem aztán nem zavar, de azért teszek még egy próbát vele, hisz nem egészséges ha valaki magában tartja a fájdalmat.

- Bízhatsz bennem, ígérem! - nem hazudtam, valóban bízhat bennem, nem élek vissza vele. Lehajtotta a fejét majd egy nagyot sóhajtott.

- Oké, szóval... Régen a családunk megtudott egyezni mindenben. Anyuéknak biztos állása volt (van), kitűnő tanuló voltam, és a bátyám is dolgozott, egyetemi végzettségei vannak - vesz egy nagy levegőt, és egy kis szünetet tart. - Az idő telt, a szüleim közt pedig romlott a kapcsolat. Apu inni kezdett, pedig mint rendőr, elég kevésszer nyúlt szeszesitalhoz, ám ez az utóbbi időben változott. Ha részeg, nem tud uralkodni magán és megalázza anyát, elhordja mindennek, van hogy meg is üti. A bátyám ezt megunta, és fogta magát, elment Ausztriába ezzel engem és anyát cserben hagyott. Egy részeges férfival itt hagyott minket, csak azért mert ő nem képes ezt tolerálni - néhol elcsuklott a hangja, de megfogtam a kezét ezzel több erőt adva neki. Minden szavára bólintottam. Nem tudtam mit mondjak, nagyon sajnáltam őt hogy ezen kell keresztül mennie. Én is ebben nőttem fel, mára már elváltak, én pedig itt lakom bent az akadémián.

- Sajnálom - mondtam őszintén. - Köszönöm hogy elmondtad, és büszke vagyok rád! - ezt a mondatom szintén elárasztotta az őszinteség. Nem akartam beavatni őt a saját életembe, a jelenlegi állapotában lehet így jobb is. Nem akartam magamra fordítani a szót, az szerintem pofátlanság.

------
Kívánom hogy mindenkinek jó jegyei legyenek a suliba, puszi🫶🏻