Reggel szokásos időben keltem. Elkészültem, majd lementem a konyhába, ahol anya tevékenykedett.
- Jó reggelt - léptem be a helyiségbe.
- Jó reggelt - mosolygott rám.
Közöltem vele, hogy elindulok suliba, elköszönt, és folytatta a kávéja ivását. Az előszobában lévő szekrényről felkaptam a fejhallgatómat, kimentem a kapun, és a reggeli playlistemet elindítva keztem gyalogolni.
Az átlagostól eltérően kicsit később értem be, így kapkodó léptekkel álltam meg a szekrényem mellett. Gyorsan kicseréltem a cuccaim, majd az órára néztem, hogy van-e még egy kis időm. Még volt 6 percem becsengetésig, így kifújtam magam, majd megindultam a büfébe. Sietős léptekkel haladtam, hogy még véletlenül se kelljen megállnom, ha ismerőssel találkozok. Nem azért, mert utálom őket, hanem mert nem volt kedvem hozzájuk. Bár ezt hiába mondom, a legjobbak mindig megtalálnak.
Már majdnem sorra kerültem, mikor valaki a hatalmas kezeivel megtalálta a derekamat. Felkészülve néztem oda, hogy visszakézből leverjek neki egyet, akárki is az, de szemforgatva - és hevesen dobogó szívvel - vettem tudomásul, hogy csak életem megkeresítője az.
- Te mindig megtalálsz?
- Tudom, hogy szeretnéd hogy mindig megtaláljalak - vigyorgott rám. - Hogy aludtál az éjjel?
- Nem mintha rád tartozna, de tökéletesen - forgattam szemet.
- Tökéletes lány tökéletesen alszik - kacsintott rám, mire felsóhajtottam.
- Mondd, tényleg nincs jobb dolgod?
- Nálad? Te is tudod, hogy esélytelen.
- Barátaid? Már az is csoda hogy vannak - mosolyogtam rá erőltetetten.
- Milyen órával kezdesz? Szívesen meglátogatnálak - vigyorgott, figyelmen kívül hagyva az előbbi mondatomat.
- Na, takarodj Lee Heeseung - hessegettem el, én odaléptem a büfé ablakhoz, ő pedig nevetve megfordult és felment a lépcsőn.
Becsengetésre értem a terembe, majd lehuppantam a helyemre.
- Miért kérdezte Heeseung hogy mivel kezdünk? - fordult hozzám a legjobb barátnőm a mellettem lévő padból.
- Ugye nem mondtad el neki?
- Nem kellett volna? - válaszára csak a tenyerembe temettem az arcom.
- Amíg a büfére vártam odajött és ezzel szivatott, hogy szívesen meglátogatna - forgattam szemet.
- Ugyan, csak viccelt. Biztos vagyok benne, hogy nem jönne be.
- Gondolod? Mégiscsak Lee Heeseungról van szó - húztam el a szám.
- Hát.. nem tudom - vont vállat.
Sajnos meg kellett szakítanunk a beszélgetést, ugyanis az ajtó kivágódott, és a tanár jött be rajta, így visszafordultunk előre és kezdetét vette az óra.
[...]
Talán 10 perc lehetett hátra az első órából, mikor megrezzent a telefonom. Rápillantottam a készülékre, majd egyből az asztal alá húztam, ugyanis Heeseung írt. A combomra téve nyitottam meg az instát, majd léptem be a beszélgetésbe.
"Gyere ki."
"Mi? Alig van hátra az órából" - írtam vissza értetlenkedve.
"Pont ezaz. Kérd meg a tanárt, hogy had mehess ki mosdóba. Itt várlak a szekrényednél"
"Nem fog kiengedni" - ráztam a fejem, mintha látná.
"Ugyan, miért ne engedne? Ne kifogásokat keress, hanem gyere már."
Sóhajtottam, majd visszatéve a telefonom az eredeti helyére felemeltem a kezem.
- Tessék!
- Kimehetnék a mosdóba tanárnő?
- Kérem, alig van 10 perc az órából - nézett az órájára.
- Tudom és elnézést, de nagyon kéne - húztam el a szám.
- Na menjen - intett az ajtó felé, majd a táblához fordult, és tovább magyarázott az anyagról.
Minji kérdőn bámult rám, ugyanis tudta, hogy sosem kértem meg egyik tanárt se, hogy had menjek el mosdóba. Tátogtam neki, hogy majd elmesélem, mire biccentett, én pedig kiléptem a teremből. Sietős léptekkel indultam a szekrényemhez, mikor pedig befordultam az egyik kanyarban, megláttam Heeseungot a szekrényemnek támaszkodva telefonozni. Mély levegőt vettem, és közelebb mentem hozzá.
- Ideje volt - mondta fel sem nézve, mikor mellé értem.
- Mi volt olyan sürgős ami nem várhatott szünetig? - tettem keresztbe a karjaim.
- Csak beszélgetni akartam - tette zsebre a készüléket, és egyenesen a szemembe nézett.
- És az szünetben nem ért volna rá? - néztem rá ledöbbenve.
- Szerinted ha szünetben beszélgetünk, nem röppen fel a pletyka, hogy van köztünk valami?
- Mivel az emberek szoktak egymással személyesen kommunikálni, ezért nem hiszem - ráztam a fejem.
- És szerinted akkor megtehetném ezt? - kérdezte, majd a kezét a derekamra tette, a homlokát pedig az enyémnek támasztotta.
- Mit akarsz Lee? - kérdeztem halkan, miközben a szívdobogásomat hangosabbnak éreztem a szavaimnál.
- Én? Semmit - tolt lassan hátra, míg meg nem éreztem a hátamnál a szekrényemet.
Nagyot nyeltem, majd tudván, hogy meg fogom bánni, a nyakába kulcsoltam a kezeim. Pár percig csak bámultunk egymás szemeibe, majd Heeseung volt az, aki megtörte ezt. Az arcomra puszilt, majd a nyakamba temette az arcát. A hideg végigfutott rajtam, de közben azt éreztem, hogy megsülök. Feladva a küzdelmet a vállára hajtottam a fejem, és lehunyt szemmel hagytam, hogy mozdulatlanul álljunk.
Talán két perc telhetett el, összerezzentem, mikor kivágódott a lány mosdó ajtaja. Azonnal elszakadtunk egymástól, és mindketten néztük, hogy ki volt bent és hallgatott végig minket. A neve sajnos nem ugrott be, de az arca ismerős volt, és csak reméltem, hogy nem indít el semmi pletykát rólam és Heeseungról. Mikor befordult a sarkon, egymásra néztünk, és akkor szólalt meg a csengő, a diákok pedig két irányból özönlöttek a folyosón. Szó nélkül fordultam a szekrényemhez és nyitottam ki, a fiú pedig sietve visszament az osztályába.
- Szóval? - ért mellém kifulladva Minji.
- Hát veled mi van? Maratont futottál?
- Nem, de siettem hozzád. Most pedig mondd el, mi volt ez az egész.
Én pedig elmeséltem neki.
