Az elmúlt 2 hétben semmit nem kommunikáltam Heeseunggal, és úgy tűnt, ő ezt nem is bánta. Nem próbált meg hozzám szólni, nem írt, semmi, ami egyébként jogos. Nekem kellett tennem valamit, és már meg is volt, hogy mit.
Még a táncpróbákon se szóltunk egymáshoz, csak táncoltunk, ahogy a tanár kérte. Köztünk feszült volt a légkör, negatív értelemben. Őszinte leszek, hiányzott a kommunikáció vele. Tudtam, ha én nem lépek felé, ő sem fog felém, akármi legyen.
- Sunoo már ott van Heeseunggal - nézte a telefonján az üzenetet.
- Mi van, ha elmegy mert látni sem akar?
- Ha elmondasz neki mindent őszintén és válaszolsz a nagy kérdésre, biztos hogy nem megy el, sőt, mivel összejöttök ezért ha elmegy, akkor nagy hülye - vezette le, mire bólintottam.
- Igazad van - értettem egyet, majd mikor megálltunk a kijárat előtt, összerándult a gyomrom.
- Ne izgulj, menni fog - szorított a kezemre Minji, majd előttem belökte az ajtót, én pedig mentem utána. Az ajtó nyílására a fiúk odakapták a fejüket, én pedig lehajtott fejjel lépkedtem oda. A legjobb barátnőm köszönésképp megölelte Sunoot, eközben éreztem magamon Heeseung értetlen tekintetét.
- Mi most elmegyünk - kezdte Sunoo, mire Minji bólogatni kezdett. - Lehetőleg egyikőtök se ugorjon le a tetőről, és beszéljétek meg a dolgokat - nézett ránk a fiú felváltva.
Ők ketten elmentek, mi pedig szótlanul álltunk egymás mellett. Heeseung zsebre tett kézzel nézelődött szét, én pedig mély levegőt véve felemeltem a fejem.
- Szerettem volna beszélni veled, és ez csak így volt lehetséges, mivel ignoráltál, jogosan - tördeltem az ujjaim, Heeseung pedig kíváncsian bámult rám.
- Tudom, hogy emlékszel a péntekre teljesen, és arra is hogy mit mondtam neked. És nem hazudtam. Minél többet beszéltünk, találkoztunk, egyre jobban kedveltelek, és nem akartam ezt. Azt hittem, hogy ha megtudod, máshogy fogsz rám nézni, és eddig is azt hittem, hogy utálsz. Teljesen őszinte leszek most hozzád. Féltem beléd szeretni. Féltem, hogyha beléd szeretek, viszonzatlanok lesznek az érzéseim. És nem akartam csalódni, féltem a csalódástól. Nagyon meglepett, amit mondtál nekem - vettem egy mély levegőt. - De ha tényleg nem hazudtál, és komolyan gondoltad minden szavad, akkor igen. Szeretném, hogy a barátom legyél - néztem a szemébe hevesen dobogó szívvel. - Kedvellek, Heeseung. Nagyon kedvellek.
Heeseung szóra nyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Csendben néztünk egymásra, majd egy féloldalas mosolyt eresztve óvatosan - mintha csak porcelánból lennék - derekam köré fonta karjait.
- Azt hittem, sosem történik ez meg - motyogta a nyakamba.
Elmosolyodtam, majd szorosan átöleltem.
Egy idő elteltével elszakadtunk egymástól, és elindultunk lefelé a tetőről. A lépcsőházban egymás mellett gyalogoltunk le, majd úgy döntöttünk, elmegyünk, sétálunk egyet.
[...]
Ezek után végre a suliban is beszélgettünk. Nem nézett levegőnek, nem kerültük egymást, hanem mint a normális emberek, ha összefutottunk, beszéltünk pár szót, mint barátok. Ragaszkodtam hozzá, hogy ne tegyük nyilvánvalóvá a kapcsolatunkat, még nem álltam rá készen.
Viszont vészesen közeledett az év eleji bál napja. A táncpróbák egyre sűrűbbek voltak, feszültség és izgalom alakult ki, illetve pánik azoknál, akik valamit nem jól csináltak a táncban. Mondhatom, örülök, hogy Heeseung felkért. Nem akarom magam fényezni, de tökéletes pár vagyunk. Mint táncban, mint a való életben. De egyelőre az emberek csak az előbbit tudják, az utóbbit pedig idővel a tudtukra adjuk.
[...]
- Hölgyek, urak - kezdte a tánctanár. - Üdvözlöm önöket a bál előtti utolsó próbán - nézett ránk mosolyogva.
Sikerült rávenni a tanárt arra, hogy a lányok ne a tánchoz bérelt ruhában, hanem csak abroncsban táncoljanak az utolsó próbán is, hogy a partnerük csak élesben láthassa először a ruhákat. Van egy olyan érzésem, hogy szebbnél szebb ruhák lesznek a bálon.
A próba végére örömmel vettük tudomásul, hogy minden tökéletesen ment. Ezek után márcsak reméltük, hogy élőben, közönség előtt is úgy menjen, ahogy mi akarjuk.
