Vasárnap délután miután ebédeltem, úgy döntöttem átmegyek Minjihez. Kellett a tanácsa, illetve azt ki kellett találni, hogy hogyan állítok oda Heeseung elé.
- Beszélnünk kell, de sürgősen - nyitottam be a szobájába, mire az ágyán ülve megpaskolta maga mellett a helyet, én pedig leültem, és belekezdtem.
- Szóval.. péntek este Heeseung kicsit ittasan megtalált és beszélni akart velem - vezettem fel a történetet. Nem tudtam hogy folytassam, így egyből a közepébe csaptam:
- Belém van esve - néztem a legjobb barátnőmre kétségbeesetten, aki a szája elé kapta a kezét.
- Tényleg? - bólintottam, itt elölről kezdtem az egész történetet, és elmeséltem elejétől a végéig.
- Tényleg nem mondtad neki, hogy leszel a barátnője? - nézett rám döbbenten.
- Hogy mondtam volna? Megijedtem, ráadásul azt se tudta mit beszél. Mi van, ha nem gondolta komolyan? Vagy ha mégis, mit fog hozzá szólni mindenki más?
- Chae - fogott a kezeimre. - Kit érdekel, hogy mit gondolnak mások? A lényeg hogy ti boldogok legyetek. Nem mellesleg igazam volt, mondtam, hogy beléd van esve.
- De hogy álljak elé azután, hogy válasz nélkül hagytam?
- Ha tényleg részeg volt, akkor nem fog emlékezni arra, hogy válaszoltál-e valamit.
- Igazad lehet - tűnődtem el.
Estig Minjinél voltam. Jól esett beszélgetni erről a témáról főleg, de másról is. Mikor lefekvéshez készültem, elterveztem, hogy hogyan fogok Heeseung elé állni és mit mondok neki. Ezekkel a gondolatokkal és tervekkel feküdtem le aludni. Csak arra nem számítottam, hogy tökre nem úgy fog alakulni, ahogy terveztem.
Másnap amint odaértem suliba, végig a folyosón voltam, ám nemhogy a keresett személyt, de még a barátait se láttam a folyosón. Nem lenne iskolában? Kétlem. Ahogy meghallottam a becsengetést, besiettem a terembe.
- Sunoo van iskolában? - támaszkodtam a legjobb barátnőm asztalára.
- Van, miért?
- Heeseung is van?
- Elvileg ő is, reggel együtt jöttek suliba - nézett rám, én pedig biccentettem.
[...]
Egész nap, minden szünetben a folyosón voltam, hátha találkozok Heeseunggal, de nem. Egyszer láttam felém közeledni, de úgy elment mellettem, hogy levegőnek nézett. Utolsó óra előtti szünetben mikor megláttam az egyik haverját, odamentem.
- Hol van Heeseung?
- Nem tudom - nézett rám felvont szemöldökkel.
- Jay, ne játsszuk ezt. Beszélnem kell vele egy fontos dologról.
- Pénteken is meg tudtátok volna beszélni.
- Nagyszerű, tehát tudod miről van szó. Örülnék, ha a bölcsességeid helyett idehívnád végre - mosolyogtam rá erőltetetten, mire szemforgatva visszament az osztályába, ahonnan pár másodperc múlva Heeseung lépett ki. Mikor meglátta hogy én vagyok, sóhajtva vissza akart fordulni, de megragadtam a kezét és visszahúztam.
- Kérlek, beszélnünk kell - néztem rá, de kerülte a tekintetem.
- Mégis miről?
- Tudod te, hogy miket beszéltél nekem péntek este?
- Nem. Részeg voltam, hogy emlékeznék? Alig rémlik valami a péntek estéből - nézett rám kérdő tekintettel, mire úgy éreztem, legszívesebben elrohannék. Nem. Gondolta. Komolyan.
- Akkor csak ennyit akartam - szabadkoztam, és már fordultam volna meg, de utánam szólt.
- Tényleg kedvelsz engem?
- Mégis emlékszel - néztem rá szemrehányóan, és nem álltam messze attól, hogy sírva fakadjak.
- Csak tippeltem - vont vállat.
- Miért mondod, hogy alig van meg valami, mikor az egészre emlékszel? Miért hazudsz?
- Mert nem olyan választ kaptam, amilyet szerettem volna kapni - nézett mélyen a szemembe, én pedig szótlanul biccentettem, fátyolos szemekkel megfordultam és a mosdó felé igyekeztem.
Már volt becsengetés, de még mindig nem éreztem, hogy készen álltam volna kimenni. Óra felénél ítéltem olyannak a lelki állapotom, ami kibírja a maradék időt a suliból. Félve nyitottam be a terembe, de legnagyobb meglepetésemre nem volt bent a tanár, csak az osztály. A helyemre siettem, majd leültem és előszedtem a telefonom.
- Mi a baj? Beszéltél már vele? - guggolt le előttem Minji, mire megráztam a fejem.
- Óra után elmesélem.
Mikor vége lett az órának, a legjobb barátnőmmel egymás mellett siettünk a lépcső fele, ám mielőtt elindultunk volna lefele azon, velünk szemben Heeseung és a barátai jöttek, ugyan arra, mint mi. Előreengedtek minket, és miközben mentünk le a lépcsőn, éreztem magamon vagy 4 ember tekintetét.
Kisiettem a suliból, és amíg felénk sétáltunk, elmeséltem Minjinek az egészet, aki rám figyelve, minden részletet meghallgatott.
