Érzelmek fogságában | mia cara I.

huszonkettő

.· 22 ·.

– Nem nézünk valamit? Nem vagyok álmos.

Matteo ágyán ülök, két kezemmel magam mellett, az ágyneműn támaszkodom, és őt figyelem, amint a szobában tesz-vesz.

– Nincs hányingered? – hagyja figyelmen kívül a kérdésemet, és megállva előttem lenéz rám.

– Nincs, szerencsére.

– Annyit ittál, hogy kész csoda, hogy még egyben vagy.

– Ellie mellett megedződik az ember – mosolyodom el halványan, és felpillantok a sötétbarna szempárba, amely engem figyel.

Hirtelen leguggol elém, amitől elakad a lélegzetem. Továbbra is néz, testem minden rezdülését figyeli, miközben ujjai lassan hozzáérnek a lábamhoz, és egyre feljebb vándorolnak. Köröket ír le a térdemre, miközben én megbabonázva figyelem a kezét, és igyekszem kontrollálni a légzésemet. Elér a combomhoz, és óvatosan végigsimít rajta, majd fokozatosan egyre közelebb kerül a póló aljához. Az arcomat figyeli, keresi a jeleket, hogy meddig mehet, hogy mikor lököm el a kezét, mondván, elég volt, de képtelen vagyok megszólalni. Átadom magam annak az intenzív hőnek, ami az érintése során söpör végig a testemen, és körmeimmel a lepedőbe vájok. Nem tudok megbirkózni az érzéssel, amit pusztán a tekintetével is ki tud váltani belőlem.

A keze eléri a póló alját, és lassan becsúszik az anyag alá, végül megáll, mintha elbizonytalanodna.

– Miért hagytad abba? – kérdezem suttogva, elszakítva tekintetem a kezéről, és az arcára pillantok, amiről eltűnik az előbbi vágy, a pillanat okozta mámor, helyet adva a józan gondolatoknak. Azoknak a gondolatoknak, amelyek kimondásától már előre összeszorul a szívem.

– Hagyjuk ezt, Ams! – Elveszi rólam a kezét, és feláll. Karján kidagadnak az izmok, és teljesen megfeszülnek a vonásai. Halkan beszél, igyekszik összeszedetten fogalmazni, de látom rajta, hogy nehéz visszafognia magát. Szinte lüktet a felgyülemlett feszültségtől. – Fejezzük be. Bármit is csinálunk.

– Matteo, én... – kezdem kissé ijedten, mire belém fojtja a szót.

– Ez kell neked, de én már nem, ugye? – A hajába túr, és továbbra is igyekszik leplezni az indulatait.

Felállok, és teszek felé egy lépést. Teljesen össze vagyok zavarodva, s nem értem, mitől változott meg ennyire a hangulata.

– Miről beszélsz? Én... egy szóval sem
mondtam, hogy nem akarnálak.

– De azt sem mutattad ki, hogy igen. Rohadt sokszor felhoztam már a témát, hogy te és én... hogy lehetne belőlünk valami. Valami több mint ami most vagyunk. És te mindig leráztál. Minden egyes alkalommal.

Lehajtom a fejem, mert nem bírok a szemébe nézni. Igaza van. Minden porcikámmal tudom, akármennyire is nehezemre esik beismerni.

Utálom, hogy minden úgy van, ahogy mondja.

– Nem tudom ezt többé csinálni – rázza a fejét meggyötörten. – Nem akarom ezt többé csinálni – javítja ki magát csendesen.

Óvatosan az arcára emelem a pillantásom, amelyen érzelmek hada suhan végig. Kimerültség. Lelombozottság. Idegesség. Harag. Türelmetlenség. És mindezek mellett egy kevés vágy is.