Érzelmek fogságában | mia cara I.

négy

.· 4 ·.

Sokáig nem tudok elaludni az ablakpárkányomon kopogó eső miatt, így amikor reggel megszólal az ébresztő a telefonomon, csak idegesen kinyomom, és visszadőlök a párnák közé. Eszméletlenül álmosnak érzem magam, és a fejem is hasogat, mégsem tudok visszamerülni álmaim lágyan simogató hullámai közé.

Megdörzsölöm a szemem, és felülve az ágyban kibámulok az ablakon, amely előtt az esőcseppek alkotta vékony függönyön megtörik a felkelő nap gyenge fénye. Az esőt bámulva valamiért nyugalom áraszt el, s a helyzetemhez viszonyítva kifejezetten boldog vagyok, amiért nem napsütéses időre ébredtem. Most valahogyan jobban esik a természetet is borongós kedvében látni.

Legszívesebben az egész napot az ágyamban tölteném, de tudom, hogy akkor gondolataim teljes egésze Rowanre összpontosulna. Így aztán, bár semmi kedvem, nekilátok készülődni a sulira, bízva abban, hogy a tanulás valamelyest lefoglal, és megakadályoz abban, hogy elmémet teljesen elborítsa a keserűséggel és csalódottsággal vegyített hiányérzet.

Percekbe telik, mire kikászálódom az ágyból, és a szekrényem előtt állva töprengek azon, mit is vegyek fel. Kettős érzés van bennem, egyrészt nem szeretném megmutatni a világnak, mennyire összetörtem a kialakult helyzettől, másrészt viszont ahhoz sincs erőm, hogy divatos cuccokban flangáljak egész nap, hatalmas műmosollyal a fejemen bizonygatva, miszerint minden oké, és egyáltalán nem viseltek meg a történtek.

Végül farmert és egy fekete hosszú ujjú bodyt választok, a hajamat csak megfésülöm, majd kiengedve hagyom, és sminkből is csak egy leheletnyit viszek fel. Van egy olyan érzésem, hogy le fogom majd sírni a nap folyamán, így nem látom értelmét, hogy rendesen kikenjem magam, mint ahogyan azt régebben tettem.

A tükörképemre pillantok, miközben megpróbálom magam meggyőzni arról, hogy jól nézek ki. Nem sikerül. Undorítónak érzem magam attól a pillanattól fogva, hogy tudom, Rowan megcsalt, s annyira elveszítettem az önbizalmamat a külsőmmel kapcsolatban, hogy úgy érzem, soha többé nem fogok tudni megelégedettséggel a tükörbe nézni.

Utálom ezt.

Utálom ezt az állapotot, amiben Rowan hagyott.

✧

– Jaj, de szép vagy, Mel – jön felém Ellie, arcán szinte ragyog a mosoly.

– Hagyjál – motyogom lehajtott fejjel, és egy pillanatra lehunyom a szemem, amikor a nyakam köré kulcsolva a karját magához ölel.

– Naa – fogja két keze közé az arcomat, tekintete az enyémet keresi. – Minden rendben lesz, oké? – Pillantása ide-oda cikázik íriszeim között. – Nézd, mit hoztam neked – matat a táskájában, és egy tábla csokit húz elő. – Azt mondják, boldogsághormont termel – nyújtja felém az édességet.

– Imádlak – veszem át tőle halvány mosollyal az arcomon. Nincs szívem megmondani neki, hogy nem fogom megenni. Úgy érzem, képtelen vagyok kajára gondolni, mert minden alkalommal Rowan új barátnője jut eszembe, akihez képest én úgy nézek ki, mint egy malac.

Összeszorul a torkom, és minden lélekjelenlétemre szükségem van ahhoz, hogy egyben tartsam magam, miközben egymás mellett haladunk a folyosón a többi diákkal együtt. Szerencsére a szekrényeink egymás közelében vannak, így amikor félrehúzódunk az emberáradat elől, akkor sem veszítjük szem elől egymást. Gyorsan előszedem a dolgaimat, ami az első órához kell, majd nagy levegőt véve csukom be a szekrényajtómat, és Ellie-hez fordulok.