Érzelmek fogságában | mia cara I.

harminc

.· 30 ·.

Természetesen nem engedem meg Matteónak, hogy a szokásosnál hamarabb lépjünk le, így a kezét fogva sétálok a terem hátuljába, ahol elfoglalunk két egymás melletti padot. Még nem csöngettek be, és rajtunk kívül senki sincs a helyiségben, ezért kicsit kiélvezzük a társas magányunkat – Matteo az egyik székre lehuppanva az ölébe húz, én pedig a vállának döntöm a fejem, és úgy figyelem az összekulcsolt kezeinket.

– Kérdezhetek valamit? – kezdem halkan, és nem is igazán akarom megtörni a közénk beállt kellemes és nyugodt csöndet.

– Most kérdeztél – jegyzi meg, majd amikor a körmeimmel a bőrébe vájok, elneveti magát. – Drágaság, tudod, hogy bármikor. Nem kell rá engedélyt kérned.

– Emlékszel, hogyan is kezdődött ez az egész? – kezdem halkan. – Emlékszel... arra, hogy mit mondtál akkor nekem? Két nappal azután, hogy megtudtam, Rowan mindvégig megcsalt?

Ujjai elernyednek az enyémek körül, de nem engedi el a kezem.

– Emlékszem – feleli csendesen.

Biccentek, és mély levegőt veszek, hogy erőt gyűjtsek a következő szavakhoz. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha erről fogok beszélni, viszont ez egy olyan téma, ami hónapok után is, de lezáratlan.

– Miért mondtad? Annyira rosszul esett. – Elcsuklik a hangom, és most örülök neki, hogy Matteo ölében ülök, hátamat a mellkasának támasztva, mert így legalább nem láthatja az arcomat.

– Ne haragudj – kezdi, a hangja halk és bűnbánó. – Már abban a pillanatban megbántam, hogy kimondtam. Nem érdemelted meg.

– Kurvára fájt – vallom be neki, és magamat is meglepem, mennyire őszintén tudok beszélni az érzéseimről. Olyasvalakinek, aki nem Ellie. – Mindenki ismerte a történteket, és ami igen szarul esett az az, hogy engem bántottak. Nekem szóltak be. Pedig én semmiről sem tehettem.

– Tudom. Tudom – ismétli önmagát. – Az egészben az exed volt a hibás, mégis rajtad csattant minden.

– Te is nekem jöttél – emlékeztetem. – Csak azt nem értettem soha, hogy miért...

– Idegesített, hogy miatta sírsz – feleli egyszerűen, és olyan gyorsan szöknek ki a száján a szavak, hogy beléjük kell kapaszkodnom, mielőtt elillannának. – Sokkal jobbat érdemelsz, és te mégis kitartottál mellette olyan sokáig, ráadásul sírtál, amikor dobott. Utáltam ezt.

Nem válaszolok, mert nem tudom, kellene-e, és ha igen, mit. Most, hogy tudom, mi is járt a fejében abban a pillanatban, kissé átértékelődik bennem a szituáció. Ott azonban rohadtul fájt minden egyes szava, amit hozzám vágott.

– Lehet, hülyeségnek hangzik – kezdi, és a hüvelyujjával megsimítja a kézfejemet –, de reméltem, valamennyire azért el tudom terelni a figyelmedet. Róla.

– Nem nagyon jött össze – felelem szárazon.

Furcsa érzések kavarognak bennem, egyrészt nem akarok rá haragudni olyasmiért, ami hónapokkal ezelőtt történt, és amin már igyekeztem valamelyest túllépni, mégsem tudom magamban teljesen elfojtani az érzelmeket. Egyszerre érzem magam üresnek és robban szét az agyam, fúrnám bele az arcomat a vállába, és lökném el a mellkasát.