Érzelmek fogságában | mia cara I.

huszonnyolc

.· 28 ·.

– Úristen, ezt nem mondod komolyan! – sikít fel Ellie, amikor közlöm vele a hírt.

Matteónál aludtam, de másnap hazavitettem magam, mondván, „egész hétvégén nem voltam a legjobb barátnőmmel, és el kell mennünk pletykálni". Ezért ülünk most a mekiben az egyik sarokban, előttünk a tálcákon egy halom kaja, és beavatjuk egymást az újdonságokba. Vagyis csak én, mivel Ellie-vel nem történt semmi eget rengető dolog – Deannel volt, mint ahogyan a szabadideje nagy részében.

Nevetve bólintok, felszabadult és vidám vagyok a reakciójától. Tudom, mennyire szurkolt nekünk, és örülök neki, hogy a hónapokig tartó rossz hangulat után (ami főleg miattam volt) valami kellemessel tudok szolgálni.

– Azt hiszem, hivatalosan is együtt vagyunk – közlöm vele ünnepélyesen, és bár hangosan kimondva egy kicsit engem is megrémítenek a szavak, emlékeztetem magam, hogy nincs okom kételkedni benne. Nem tehet arról, ami Rowannel történt közöttünk.

– Annyira örülök nektek! – Melegen rám mosolyog, és az asztalon átnyúlva megszorítja a kezem. – Mostantól járhatunk dupla randira – villanyozódik fel, amikor eszébe jut ennek a lehetősége.

Egy krumplit kezdek el rágcsálni, amikor kissé idegesen mered rám.

– Mi az?

– Mesélj. Mindent tudni akarok.

– Hát – kezdem titokzatosan –, volt csók. Meg egy kicsivel több is.

– Mi? – Ellie a szája elé kapja a kezét ámulatában. – Ilyen gyorsan?

– Jó, lehet, hogy túl hamar történt – húzom el a számat, mert ennek a gondolata már bennem is felmerült. Miután Matteo hazavitt, otthon egyedül, a szobám mélyén önkéntelenül is előjött az agyam mélyéről, hogy biztos jó volt-e az, amit csináltunk. Hogy nem kellett volna várnunk, együtt lennünk huzamosabb ideig, mielőtt ekkora lépést teszünk a kapcsolatunkban. És most, hogy Ellie-nek is ez volt az első dolog, amit szóvá tett, még inkább eluralkodik bennem az érzés, hogy máshogy kellett volna csinálnunk. Lassabban, nem ennyire kapkodva.

– Mel. – Ellie kissé bűnbánóan keresi a tekintetem. – Ne haragudj, nem úgy értettem. Ez a ti döntésetek volt, és biztos vagyok benne, hogy azért csináltátok, mert a pillanat tökéletes volt.

– Nem is, csak az van, hogy ez már nekem is eszembe jutott – vallom be, és az üdítőm szívószálával játszom. – Minél többet gondolkozom rajta, annál inkább úgy érzem, mégsem kellett volna...

– Amelia – szól rám erélyesen, mire elhallgatok. – Ne folytasd. Ne is törd a fejed ilyenen! – Szigorúan pillant rám, és annyira tekintélyt parancsolóan néz, hogy befogom a szám. Ilyenkor jobb nem ellenkezni vele. – Ami történt, megtörtént. És ne kezdd ezt a „lehet, jobb lett volna, ha mégsem" kezdetű monológot, mert nem vezet sehova. Inkább azt mondd el, milyen volt.

– Hát – sütöm le a szemem, és érzem, hogy elpirulok. – Jó. Annyira jó. Szenvedélyes. Olyan... igazi.

Halvány mosollyal az arcán hallgat, és bólint. Elrévülök, gondolatban ismét visszatérek a tegnap estéhez, az esti csillagnézéshez, a csókhoz, melynek még mindig a hatása alatt vagyok, és amibe beleremeg a gyomrom, valahányszor csak rá gondolok. Eszembe jut Matteo keze, ahogyan a topom alatt barangolt, a tekintete, ami elsötétült, amikor az ajkaimra nézett, a szája, ami miután megtalálta az enyémet, nem akarta elereszteni. A momentumok, amikor beszólt a harapdálással kapcsolatban, és amire én visszavágtam – ennek következményeként pedig megtörtént mindaz, amire bár többször gondoltam, sokkal másmilyenebben zajlott, mint a képzeletemben. Sokkal érzelmesebb volt. Vággyal teli. Szenvedélyes. Benne volt az eddigi elfojtott feszültség kettőnk között, minden ki nem mondott dolog és minden meg nem tett lépés a másik felé. Minden egyes mozzanata az elmúlt hónapoknak azokban a percekben csúcsosodott ki. Az ágyban, Matteo alatt feküdve, eggyé forrva vele. Akkor éreztem mindent és semmit, kiürült az agyam és megszabadultam az összes addigi kételytől, és megtelt a szívem érzelmekkel, melyeket addig elfojtottam magamban. Bennem volt a gondolat, hogy mennyire tökéletes minden, és hogy nem lehet valami ilyen tökéletes. Hogy szükségem van erre, rá, és hogy nem érdemlem meg mindazt, amit nekem adni készül.