Érzelmek fogságában | mia cara I.

epilógus

*Néhány hónappal később*

Matteo

Alig állok már a lábamon, és a karjaim is eszméletlenül fájnak, amikor végre-valahára végzek a műszakkal, és mehetek haza. Részmunkaidőben, suli után dolgozom, és bár a tanulás mellett ez nem olyan sok, azért rendesen el szoktam fáradni.

A kocsimba beülve felsóhajtok, és megdörzsölöm a szemem. Minden vágyam, hogy aludjak egy jót, de ez még várhat – van valami, ami sokkal fontosabb.
Pontosabban valaki. Alig várom, hogy láthassam.

Egy ásítást elfojtva hajtok végig a sötét utcákon, melyeket csupán a kültéri lámpák sárgás fénye világít meg, majd lehúzódom, és megállok. Amint kiszállok, zoknis lábak dobogását hallom meg magam mögött, és megfordulva ő ugrik a nyakamba.

A megkönnyebbülés és a felengedés érzése hullámokban borít el, és annyira jólesik a karjaimban tartanom őt, hogy másodpercekig szólalni sem bírok. Szorosan átölelem, egyik kezem a fenekén, a másikkal a derekán simítok végig a pulcsija alatt.

– Úgy hiányoztál – motyogja a nyakamba, hangjától felpezsdül a vérem. – Milyen napod volt?

– Most már jó – felelem őszintén.

Gyengéden eligazgatom a fél karomban, míg a másikkal bezárom a kocsit, majd besétálok vele a házba.

– Üdv, Mrs. Solane – intek az anyjának, aki a léptek zajára felnéz, és csak elmosolyodik. – Hogy van?

– Jól, köszönöm. Most készülünk vacsorázni – indul el a konyhába. – Csatlakozol?

– Szívesen – felelem, miközben Ams kikászálódik a karjaimból, és a kezemet megragadva húz be a szobájába.

Becsukom magunk mögött az ajtót, majd a csípőjénél fogva a falhoz nyomom, és a szájára hajolok. Mohón viszonozza a csókot, karjait a nyakam köré fonja, és a hajamba túr, majd amikor már az ingem gombjával matat, gyengéden lefogom a kezét.

– Anyukád már vár – közlöm vele, miközben megmosolyogtat a tény, hogy mennyire nem bír magával.

– Ennyire éhes vagy? – vonja fel a szemöldökét.

– Hát, eléggé – vigyorodom el, és hüvelykujjamat végighúzom az álla vonalán. Tekintetem enyhén duzzadt ajkaira téved.

Annyira kibaszottul tökéletes ez a lány.

– Viszont desszertet ne egyél – kacsint rám, és ez a puszta gesztus annyira beindít, hogy szinte már fáj, hogy hozzáérek, és nem mehetek tovább.

– Miért? Tudsz valami jobbat? – fürkészem őt, a pillantása eltökélten tartja az enyémet.

– Aha, mondjuk, elmehetnénk fagyizni – vonja meg a vállát ártatlanul, majd nevetve felsikolt, amikor a derekára szorítom a kezem, és annyira közel hajolok hozzá, hogy az orrunk összeér. – Vagy... – folytatja incselkedve, és tudom, hogy direkt húzza az agyam.

– Vagy? – Ajkaimat a nyakára tapasztom, és puszit nyomok a puha bőrére.

– Lehet valami más is – jegyzi meg, kezével az arcomat fogja közre. – Amihez nem kell elmenni itthonról. Amihez elegek vagyunk mi, meg mondjuk az az ágy – biccent a fejével a szoba sarkába.

– Ezt választom – nyomom a számat az övére, és hosszan megcsókolom.

És ez még az elsőnket is túlszárnyalja.

✧

❝ ᴄᴀᴜsᴇ ᴀʟʟ ᴏғ ᴛʜᴇ sᴍᴀʟʟ
ᴛʜɪɴɢs ᴛʜᴀᴛ ʏᴏᴜ ᴅᴏ
ᴀʀᴇ ᴡʜᴀᴛ ʀᴇᴍɪɴᴅ ᴍᴇ
ᴡʜʏ ɪ ғᴇʟʟ ғᴏʀ ʏᴏᴜ ❞

new west - those eyes

_________________________

the end: 06. 28.
really hope you enjoyed it <3