never ending stories | hyunlix

husband, actually

Egy hatalmas cégnél dolgozni sosem egyszerű – főleg nem akkor, ha néhány kedves munkatárs egyszerűen nem tud beletörődni a visszautasításba. Felixnek napról napra kell nemet mondani újra és újra, csak azért, hogy aztán még több borzalmas flörtölésben részesülhessen olyanoktól, akiktől a legkevésbé sem kívánja. Na jó... Talán az egyiküktől elfogadja.

vagy

Felixnek sok csodálója akad, akik képtelenek észrevenni, hogy a szőke éppenséggel minden, csak nem egyedülálló.

:¨·.·¨:

Felix egy fáradt sóhaj kíséretében dőlt hátra a karosszékében, másra sem vágyva, csak arra, hogy a kedvenc forró teáját iszogatva eltölthesse az ebédszünetét. Örült, hogy végre egy kicsit egyedül lehetett, távol a munkatársaitól – akiket alapból nagyon kedvelt, de néha már túl sokak voltak a számára.
Épphogy a szájához emelte volna a bögrét, amikor kopogás ütötte meg a füleit. Magában szitkozódva varázsolt mosolyt az arcára, majd gyorsan kiegyenesedve az ajtó felé pillantott.

– Igen?

Seo Changbin – Felix új munkatársa – hatalmas vigyorral az arcán surrant be a szőke irodájába, és ámulattal teli arccal nézett körbe az aprócska – de modern – szobában. Ez megmosolyogtatta Felixet.
Nem sokukat léptették előre, neki is három kemény évébe telt, mire végre megkapta a saját irodáját. Changbin – aki csak egy hónapja dolgozott a cégnél – erről még álmodni sem mert.

– Mr. Seo? – köszörülte meg a torkát a szeplős, hogy végre szóra bírja az addig csak bámészkodó férfit. Az említett gyorsan visszakapta a fejét az asztal mögött ülőre és megvillantotta hófehér fogsorát.

– Mr. Lee! Elnézést, hogy az ebédszünetét zavarom! Tudom, hogy nem olyan régóta dolgozom itt, de ezalatt a kis idő alatt is hamar észrevettem, hogy ön nem nagyon szokott a többiekkel ebédelni. Ezért bátorkodtam idejönni, hogy megkérdezzem, nem tartana-e velem ma egy közös ebéd erejéig?

Felix elnyomott magában egy sóhajt. Nem, semmi kedve nem volt jelenleg kitennie a lábát az irodájából.
Az ebédszünet volt az egyetlen alkalom, amikor teljesen egyedül lehetett, és pihenhetett kicsit a délutáni műszakja előtt.
Viszont ki volt ő, hogy szándékosan elrontsa mások jókedvét? Fáradtan bólintott egyet, majd bögréjét a kezébe véve felállt a székéből.

– Rendben, menjünk.

Changbin szinte repesett az örömtől, az ebédlőig be sem állt a szája, és, bár Felix fenntartotta a mosolyát, egyre kényelmetlenebbül érezte magát, ahogy az idősebb láthatóan egyre közvetlenebbül viselkedett vele.

– És? – szólalt meg sokadjára az étkezés közben Changbin. – Milyen itt dolgozni? Már évek óta itt van, ha jól tudom.

– Hmm, igen – bólintott a szőke az utolsó falatokat eszegetve. – Néha elég sok a papírmunka, de attól még örülök, hogy végül itt kötöttem ki. A munkabeosztás is egész jó, és a munkatársak is nagyon rendesek.

– És nagyon helyesek is... – bólintott Changbin fürkésző mosollyal az arcán, mire Felix sóhajtva lesütötte a szemeit.

Amikor válaszra nyitotta volna a száját, az asztalon lévő telefonján végre megszólalt a beállított időzítő, ami az ebédszünet végét jelentette. Magában hálálkodva megköszörülte a torkát, és se perc alatt felpattant a székéről, ezzel kiváltva Changbin csalódott arckifejezését.

– Sajnálom, de mennem kell. Köszönöm a meghívást!

Az idősebb arcára egy pillanat alatt visszatért a mosoly, ahogy reménykedve a szőke után kapta a fejét.