never ending stories | hyunlix

nightmare or a dream come true

"És igazából talán ezért kezelte sokkal rosszabbul a mai vihart – mert délelőtt összeveszett az egyetlen emberrel, aki képes volt arra, hogy lenyugtassa őt, amikor félt."

vagy

Csúnya vihar tombol a városban, Felix gondolatai pedig nem hagyják őt aludni. Szerencséjére viszont nem ő az egyetlen, akinek nem jön álom a szemére.

:¨·.·¨:

Felix szorosabban húzta magára a harmadik réteg pokrócát, szinte már annyira, hogy alig kapott tőle levegőt, ez valahogy mégsem tántorította el attól, hogy fulladásig burkolja be magát a plédekkel.
Ahogy újabb hangos mennydörgés ütötte meg a füleit, ijedten rezzent össze az ágya sarkában, de hiába akart olyan mélyre bújni, amennyire csak tudott, a hátának ütköződő fal ebben meggátolta őt. Frusztráltan húzta össze a szemöldökét, miközben az orra alatt szitkozódva, ha lehet, csak még mélyebbre bújt a paplan tömkelegében.

Hogy félt-e? Hát persze, hogy félt.
A vele együtt élők mind tudták, hogy kiskora óta ki nem állhatja a viharokat. A barátai viszont mélyalvók voltak, és a szőke biztos volt benne, hogy rajta kívül senki nem kelt fel a rossz időjárásra.
Vagy, ha mégis, az a szeplőst nem igazán foglalkoztatta. Legalábbis ezt mondta magának.
Félt? Igen. De jelenleg nem csak ez az érzelem kavargott benne. Nem csak ettől nem jött álom a szemeire. Mérges is volt, nagyon mérges. Legalábbis ezt mondta magának.

Tehetetlenül sóhajtott, majd gyenge próbálkozásait feladva inkább lerugdosta magáról a takaróréteget – hiszen nem nagy meglepetésére ez nem nagyon tompította a mennydörgések hangját –, majd kimászott az ágyából, hogy a félhomályban úszó szobában meg tudja keresni a zajkiszűrős fülhallgatóját. Bár kényelmetlen volt órákig azt viselnie – így eleinte nyilván nem tervezett abban aludni –, úgy látszik az volt az utolsó esélye.

Szerencsétlenül próbált ide-oda botorkálni a telefonja zseblámpájának a segítségével – merthogy nem akarta megvakítani magát azzal, hogy hajnali háromkor villanyt kapcsol –, és idegesen fojtott el egy néma káromkodást, amikor a sötét helyiségben belerúgott az ágya sarkába. És, mintha csak benyomtak volna egy kapcsolót a fejében, ekkor eszébe jutott, hogy a fülhallgatója bizony nincs a szobájában.
Hiszen máshol hagyta.

Felix erősen szorította le a szemhéjait, ahogy magában átkozta a világot, amiért az látszólag átkozta őt.
A következő mennydörgést szinte a saját bőrén érezte, és egy pillanatra meg mert volna esküdni, hogy a hallása is kihagyott.

Fogalma sem volt, hogy honnan jött ez a félelme, csak azt tudta, hogy az agya folyamatosan túlpörög minden egyes vihar közben, rosszabbnál rosszabb jövőképeket levetítve a fiú lelki szemei előtt.
Például mi van, ha az egyik villám belecsap egy emberbe? Mi van, ha kidönt egy fát, ami ráesik egy macskára? Vagy mi van, ha egy fa rádől a lakásukra, és összezúz mindent?

Felix összeszorított szemekkel próbálta elüldözni ezeket a gondolatokat a fejéből. Néha a józan eszére is szüksége lenne. Merthogy nincs is fa az épülettömb közelében...

A szőke nem az a típus volt, aki ilyenkor sírt. Csupán az agya gondolt túl mindig mindent és a szíve ugrott ki a mellkasából – de ez is bőven elég volt arra, hogy álmatlan, és rémálmokkal teli éjszakákat okozzon a fiúnak.

Szemöldökeit frusztráltan összevonva, ajkait idegesen harapdálva gondolkodott a következő lépésén.
Talán nem is kell az a fülha... – Az újabb dörgés elég rendesen megugrasztotta a szeplőst, és érezte, ahogy a tehetetlenségtől – és talán a félelemtől – végigfut a pánik a testén.
A rohadt életbe...!