never ending stories | hyunlix

mint az égbolt

És ő ott volt, minden egyes este. Ott állt, és őt várta.
Azzal a gyönyörű mosollyal az arcán.
Hihetetlen volt. Ironikus, hogy egy napjának a fénypontja mindig akkor érkezett el, amikor az ég besötétedett.

vagy

Hyunjin álmaiban sem gondolta volna, hogy egy egyszerű kutyasétáltatás örökre megváltoztatja majd az életét.

☾

A nyár épphogy csak elkezdődött. Az idő néha még csípős, esetenként szeles is volt, de mint mindennek, ennek is megvolt a saját varázsa. És Hyunjin imádta. Imádta, hogy az égbolt csak késő este sötétedett be, imádta, hogy bárhova ment, jókedv vette körül. Az emberek imádták a nyarat. Imádták, hogy szabadok. Mintha ilyenkor az időjárás, a bolygó is szabad lett volna. Minden sokkal könnyebbnek, sokkal színesebbnek, sokkal jobbnak tűnt. Hyunjin az egészet imádta, de az esték voltak a kedvencei. Az olyan esték, mint például a mai.

Későre járt, a Nap már korábban, körülbelül nyolc után tűnt el a horizontról, és a helyét felváltó csillagokat most nem takarta felhők sokasága. Az ég kristálytiszta volt. Hyunjin nem tudott volna mondani semmi olyat, ami a sötét égbolton elterülő csillagképekhez lett volna fogható. Tökéletesek voltak. Az ég – és az égitestek, amiknek otthont adott – volt az egyetlen dolog, amit az emberiség még nem tudott bepiszkítani. Nem tudták rátenni mocskos kezeiket. Az égbolt elérhetetlen volt. És Hyunjin ezt imádta. Imádta, hogy volt, ami hatalmasabb volt mindnyájuknál. És hálás volt, hogy volt szerencséje ezt minden este megcsodálni. Minden alkalommal úgy, mintha akkor látta volna először. Mintha minden este egy csillaggal több lett volna, mintha minden alkalommal más oldalát látta volna a Holdnak. Mintha egyre többet és többet tudott volna meg a világról, amiben élt. Mintha egyre közelebb került volna a  bolygójához, és a boldogsághoz, amit ezáltal ingyen kapott.

Apró mosollyal az arcán hunyta be a szemét, és hagyta, hogy a gyenge nyári szellő átjárja mindegyik porcikáját. Felfrissült. Úgy érezte, könnyebben lépked, mert a szél irányítja a lábait.
Ment, amerre a szíve vezette. Mindenfelé nézett, nem csak előre. Imádott ebben a parkban sétálni. Imádta a fákat, amik körülvették. Szerette a susogó hangot, amit a szél által összeborzolt lombok adtak. Mosolyogva hallgatta azokat az esti madarat, akik ilyenkor szerették kiereszteni a hangjukat.
Sokszor zenét hallgatott ilyenkor, de ma nem. Most nem. Most a természet zenéjét hallgatta – és persze a lábánál sétáló jószág izgatott vakkantgatását. Ez volt a kedvenc hangja.
Csak egy lenge hosszú ujjú volt rajta, pulcsira nem volt szüksége. Ezt is imádta a nyárban. Sosem fázott, még esténként sem. Sőt, ilyenkor volt a tökéletes idő. Nem túl hideg, de nem is izzasztó meleg. Pont jó, kellemes.

És bár imádta nézni az életvidám kiskutyáját, ahogy felfedezi ugyanazt a parkot, ahol minden este sétáltak újra és újra, most képtelen volt elfordítani a tekintetét a Holdról. Volt benne valami különleges. Nem, nem telihold volt. Annál sokkal több. Épp az ellenkezője. Az égen egy fehéren pompázó, karcsú, vékonyka félkörív volt látható. És Hyunjin már rég látta a Holdat ilyen formájában. Olyan kevés volt, mégis olyan... teljes. Tökéletes. És oh... hihetetlenül fényes. Szinte úgy vakított, mint a Nap. Gyönyörű volt. Valami olyasmit árasztott magasból a fénye, amit Hyunjin nem tudott megmagyarázni, de igéző volt, és teljesen megbabonázta őt.

És úgy látszik, nem csak őt.

Nem figyelt arra, hogy mi történik körülötte. Késő este volt, csupán néhányan lézengtek a parkban, ők is olyan távolinak tűntek, hogy Hyunjin már teljesen el is feledkezett róluk. Az égitesteken kívül csak az utcalámpák szolgáltak fényforrásul.
Érezte, hogy Kkami – aki pórázon volt, mivel túl izgága volt, és Hyunjin félt, hogy a sötétben nem találná meg, ha esetleg túl messzire merészkedne – izgatottan ugrándozik a lábánál, de nem tudta rávenni magát, hogy elkapja a tekintetét a Holdról. A kutyus nem adta fel, eltökélten indult el keresztbe a fehér murván, el a messziségbe. Legalábbis, ez volt a célja. De a póráz megakadályozta, így csak addig jutott, amíg a póráz tartott. Hyunjin elmosolyodott a kutyája mohóságán, de nem pillantott le rá, ahogy vissza sem húzta magához – hadd mászkáljon el addig, ameddig csak tud.