MINE - ORCHIDE 2 | HYUNIN

17. rész

- Biztos jók ezek a virágok? Nem szoktam ilyeneket látni a temetőben... - aggódik Jeongin, miközben az ölében tart egy csokor napraforgót.

Visszatérve Koreából, hosszú felépülés várt Jeonginra, mint testileg és lelkileg. Viszont megígérte Hyunjinnak, hogy ki szeretne menni vele a temetőbe, hiszen tisztában van, hogy Felix második megemlékezése most lesz. Nem akarja, hogy egyedül csinálja ezt és mindenben támogatni szeretné őt.

- Biztos. Ez volt a kedvenc virága. - erősíti meg az alfa, majd leparkolva a bejáratnál az omega felé fordul. - Mehetünk?

- Igen.

A két fiú talpig feketében van öltözve és úgy lépik át a temető küszöbét. Jeongin még mindig ott szorongatja a kezei között a virágcsokrot, míg oda nem érnek a sírhoz. A kőtábla eldugottabb helyen van, ami magányosan néz ki a többihez képest. Semmi virág, vagy gyertya. Ez is elmondja, hogy Felixnek nem voltak hozzátartozói. Ez szomorúsággal tölti el az omegát.

Hyunjin lesüti a szemeit, ahogy sírt nézi. Még mindig rosszul érzi magát, mikor vissza gondol, hogy mi történt. Hiába van már két éve. Az emlékeibe bele vésődtek azok a percek. Viszont már sokkal jobban van, mint, mikor előzőleg látogatott ki. A gyászát fel tudta emészteni és ezt csak Jeonginnak köszönheti.

- Hogy vagy? - kérdezi egy hosszabb csend után az omega.

- Megkönnyebbülve. - vallja be.

A virágcsokorért nyúl, amit a fiú odaad neki. Lerakja a sír elé és még egy hosszabb időt töltenek csendben, miközben Hyunjin megemlékezik róla. Jeongin sajnálja, hogy nem ismerte, hiszen a hallottak alapján egy jó ember lehetett. Végig az alfa arcát figyeli, ki komoran mered előre. Nem mutatja az érzéseit, de az omega érzi, hogy szomorú.

- Szereted őt? - szakítja meg a csendet.

- Szerettem. - javítja ki és felé fordul. - Egy részem biztos mindig szeretni fogja, de ő már a múlt. A jelen és a jövő te vagy. - húzza oda magához és átkarolva a fiút egy csókot nyom a homlokára.

- Biztos jó ember volt...

- Az volt. - bólogat helyeselve és visszavezeti a tekintetét a sírra. - Kezdem megérteni, hogy miért lépett akkor a golyó elé.

- Tényleg? - néz meglepődve rá.

- Igen. - bólint. - Tudta, hogy van egy befejezetlen ügyem. Egy olyan dolog, amit én képes vagyok véghez vinni. Sokáig okoltam magamat amiatt, hogy miért ő halt meg. Mindig azt kérdeztem, miért nem én? Nekem nem voltak céljaim, míg ő kaphatott volna egy új lehetőséget az élethez. De már értem. Amikor elém lépett tudta, hogy meg fog halni és tudta miért csinálja.

A végén elhalkul a fiú, míg Jeongin sajnálkozó szemekkel néz fel rá. Megöleli őt szorosan, hogy tudassa vele ott van vele, amit a másik jólesően elfogad.

- Köszönöm, hogy ezt az oldaladat is lássam. - suttogja a mellkasába. A szívét megtölti a melegség, ahogy Hyunjin egyre jobban nyíl meg neki.

- Mit szeretnél haza menjünk? - engedi őt el az alfa és kérdő tekintettel néz le rá.

- Ha végeztél, akkor mehetünk.

- Akkor menjünk.

Megragadja az omega kezét és még egy utolsó pillantást véve a sírra, elindul. Ez a látogatás megadta azt az utolsó lépést Hyunjinnak, hogy végre teljesen elengedje Felixet és tovább tudjon lépni. Sok kétely volt benne és megbánás, de mostanra már minden szertefoszlott.

Kilépve a temetőből, Jeongin egyből a kocsi felé kezd elmenni. Viszont Hyunjinnak muszáj őt megállítania. Muszáj neki elmondania. A szíve hevesen kalapál a mellkasában, ahogy realizálja, hogy tényleg el fogja neki azt mondani. Ezt a nagy izgalmat, maga az omega is érez, ami kíváncsiságot ébreszt fel benne.

- Hyunjin?

- El kell mondanom valamit. - tér a lényegre. - Jeongin, nekem soha nem volt alkalmam ezt kimondani. Nem akarom újból azt a hibát elkövetni, hogy nem mondom ki. - rázza hevesen a fejét.

- Hyunjin, megijesztesz. - nevet kínosan, majd oda lépve hozzá, felsimít az arcára. - Mi a baj?

- Jeongin, én szeretlek.

A vallomás megdobogtatja a kisebbik szívét és a hasát ellepik a pillangók. Az eddigi aggodalmak megszűnnek és helyettük csak a melegség marad.

- Ezzel semmi hibát sem követsz el, ha nem mondod ki. - nyugtatja meg egy lágy mosollyal.

- De én akarom, hogy tudd és emlékezz rá. - közelebb lép hozzá és a keze közé veszi a két arcát. - Szeretlek.

- Én is szeretlek Hyunjin. - suttogja az ajkaira.

Egy rövid csókba vonja őt az alfa, amit a másik viszonozza neki. De ez nem tart sokáig, hiszen ezt Hyunjin hamar megszakítja és a szemébe néz.

- De tudnod kell, hogy a múlt mindig kísérteni fog. - figyelmezteti őt, mire az omega nagyot nyel. - Biztonságban tudlak és óvni foglak. De a gonosz sosem alszik.

- Akkor valameddig tudnánk élni egy normális életet? - kérdezi félve. Az ő fejében már csak a békesség és a szerelem van. Nem gondolt arra, hogy újabb gondok merülnének fel.

- Nem tudom milyen az a normális élet. Sose volt olyan nekem.

- Egy normális élet olyan, amikor nem kell azon aggódni, hogy nem éljük meg a másnap. Ketten éljük az életünket, nyugalomban és békességben. A legnagyobb stresszünk pedig a munka. - a végén felnevet Jeongin, ami a másikat is megmosolyogtatja. - Szóval, meddig tudnánk normális életet élni?

- Velem akarnál normális életet élni? - ezt olyan megdöbbenéssel kérdezi Hyunjin, mintha valami nagy dolog lenne. Viszont az ő életében tényleg az. Ez egy teljesen új fejezetet nyitna meg a könyvében.

- Rajtad kívül nincs itt senki és tudtommal nincs második személyiséged. - nevet rajta továbbra is. - Igen veled te bolond.

- Nos, soha nem éltem ilyen életet és nem tudom hogyan kell csinálni. De veled szívesen megtapasztalnám.

Meleg ölelésbe vonja az omegát, ki elbújik a mellkasa közt. Hyunjin mindig is azt gondolta, hogy nem érdemli meg a szerelmet. Viszont kezdi belátni, hogy de, igenis megérdemli. Már az első találkozáskor kötődést érzett az omega felé. Bármennyire is ellenkezett ellenne és próbálta távol tartani magát. Annál jobban vonzódott hozzá, míg az élete része nem lett.

Ő az otthona.

-