Narfolk rózsája BEFEJEZETT

7. fejezet

Meg kell értened, hogy nem maradhatsz itt! – győzködte Nahon, majd Visanát minden ellenkezése ellenére a karjába kapta. A hercegnő visított, csapkodott, és az ifjú katona azt sem értette, mi okozta a problémát. Hiszen tudta, kétsége sem lehetett afelől, hogy miket élt át, de mégsem fogta fel teljesen a valódi okát.

A férfi még felvette a földről a nő ruháit, és takarta vele, amennyire tudta.

– Visana, Visana! Ne vergődj, visszaviszlek a kunyhóhoz, jó? Utána lemosdhatsz, és minden rendben lesz.

A kisasszony végül nem tudta, mi mást tehetne, erőtlenül Nahon nyakába kapaszkodott, hiába töltötte el félelemmel az, hogy a férfi olyan könnyedén cipelte őt. A lázadó visszafelé vette az utat, és dühös lélegzetvételek közepette sétált a leánnyal a karjában. Hamarosan azonban nem várt akadályba botlottak.

Visana ösztönösen felnézett, és egy égkék szempárt látott, fekete hajat, magas termetet. Noiren kezét a tőrei mellett megpihenő kard hüvelyénél tartotta, s fegyvere markolatát fogta felkészülten. Mindeközben a párost szuggerálta, akik egy pillanatig nem tudták eldönteni, támadni akar, vagy csupán ő is felfigyelt az erdőben zajló eseményekre.

Egy biztos volt: gond nélkül elhaladtak mellette, és a másik nyugodt léptekkel követte őket egészen a viskóig. Ott megállt a többiek közelében, kezét karba tette, majd innentől az eseményeket figyelte.

Nahon a földre állította az akáclila szemű nőt, majd előrántotta kardját, hogy a vele szemben álló Chiredre üvöltsön torka szakadtából. Azt az apró részletet azonban elfelejtette, hogy a leány nem volt képes talpon maradni támogatás nélkül, így Visana majdnem összeesett hirtelenjében.

– Tudod, mit csináltál, te szörnyeteg? Mit képzelsz, hogy megsérted őt? – kiabálta a barna hajú, s egyre közelebb sétált a szakállas erőszaktevőhöz. Kardjával nagyot csapott a férfi előkészített fegyverére, majd mindezt még két ütés követte. – Azt mondtam, sértetlenül kell nekünk, nem lecsupaszítva, véresen! Felfogtad, amit mondtam?

Míg a lázadó hangosan üvöltözött, addig Noiren a botladozó hölgy karja alá nyúlt, és a rá jellemző halk léptekkel közlekedve, maga után húzta őt a kunyhóba. Bezárta annak ajtaját, aztán a remegő fiatalt leültette az ágyhoz, amiben az este is aludt.

A meztelen, rettegő Visana azt sem tudta, mit tehetne, csak összekuporodott az ágyneműn, majd sírni kezdett. A fekete fürtökkel rendelkező férfi finoman a takarójáért nyúlt, és kihúzta alóla. Inkább a lányról korábban letépett szőrmebundát terítette rá, s a másik puha szövetet a saját ágyára dobta.

Míg Visana nem figyelt, addig Noiren felélesztette a kandallóban lobogó gyenge tüzet, majd vizet kezdett el melegíteni felette. A lány akáclila írisze hamarosan egy teknőre tévedt, aminek megtöltése volt a férfi célja. A hercegnőnek nem tellett sok időbe, hogy rájöjjön, a bőrére ragadt kosz miatt nem a tiszta takarót kapta, hanem a már eleve poros bundát.

Odakint csak kiabálás hallatszott, míg a kunyhón belül nyugodt csend fogadta őket. Ebben a némaságban Visana légzése némileg lelassult, mert hiába félt Noiren közelében, úgy gondolta, az nem úgy tekint rá, mint a többiek. Minden porcikájából áradt az erővel elkeveredett elegancia, de idáig az összes érintése fájdalommentes volt.

Eltelt kis idő, mire a kondérban a víz kellően átforrósodott ahhoz, hogy a teknőbe lehessen önteni. Habár az inkább hasonlított egy hosszúkás, alacsonyabb falú hordóra, mint bármi másra, de a célnak tökéletesen megfelelt.

Amint az égkék tekintetű beleöntötte a tárolóba a sebesen párolgó vizet, kezét belemártotta, hogy ellenőrizze annak hőmérsékletét. Ezt a műveletet pár percenként megismételte, majd mikor már megfelelőnek találta, Visana áthűlt teste alá nyúlt, és felemelte őt. Egyenesen a hordóhoz vitte, s a folyadékba lógatta kezét.

– Nem túl forró? – kérdezte mély hangján Noiren.

– Ne-nem.

Erre a mondatra a magas férfi úgy érezte, ideje beleereszteni a lányt a vízbe. Nagy gonddal cselekedett, és a kisasszony már nemsokára a kellemes forróságban ült. Idáig feszült izmai ellazultak, koszos bőre megtisztult. Alhasában is enyhülni látszott az erős fájdalom. Amelyet még korábban olyan kibírhatatlannak érzett, máris kevésbé volt őrjítő.

A fekete hajkoronával megáldott ujjai Visana hajába túrtak, majd érezte, ahogy hófehér fürtjei magukba szívják a vizet. Ezután a harcos egy mozdulattal kipréselte belőle a nedvességet, és többször is megismételte az előbb elvégzett műveletet.

Keze bármikor a hölgy bőréhez ért, az ijedten összerándult. Többnyire csak maga elé bámult, szeme előtt a szörnyű képek és fájdalom keveredtek, miközben lassan megtisztult a mocsoktól.

Mindaddig odakint Nahon Chireddel együtt, vérző szájjal a ház előtti kis tisztás két szegletében álltak, míg társaik próbálták kibékíteni őket. A barna íriszű kimerültnek látszott, arcán fájdalom ült. Igencsak megviselte az, hogy a leányt szenvedni látta. Azonban az ifjú nőre gondolva azonnal eszébe jutott valami:

– Várjunk, hol van Visana?

– Ha figyeltél volna – kezdte Lirom –, tudnád, hogy Noiren bevitte oda.

– Hogy mit csinált?

Nahon aggodalommal kevert felháborodással együtt tépte fel a viskó fából készült ajtaját, hogy utána meglássa a vízben ülő kisasszonyt, a mögötte álló, haját facsargató férfival. Szinte azonnal elárasztotta a düh és a féltékenység egyvelege, ahogy a párosra nézett.

Visana továbbra is zavart tekintettel ült, alig-alig érzékelte a betoppanó katonát, olyannyira a történtekkel volt elfoglalva. Ajka remegett, könnyei pedig ki-kibuggyantak szeme sarkából. Azonban a sírás abbamaradt, amint meghallotta a nyílászáró csapódását.

Akáclila íriszét Nahonra emelte, majd pánikszerűen felkelt a vízben. Hamar rájött, ezzel csak többet mutat magából, így visszamászott a hordószerű kádba, s a lehető legmesszebb húzódott Narfolk várának volt lakójától.

Szíve félelemtől vert hevesen, ahogyan légzése is felgyorsult, miként átvette az irányítást az ereiben dübörgő adrenalin. Nem értette, mi idézte elő ezt a félelmet, de inkább hallgatott önnön ösztöneire, minthogy egy olyanban bízzon, akihez hasonló korábban kegyetlenül magáévá tette.

– Lépj el tőle, megijeszted! – szólt a barna hajú, de Noiren meg sem mozdult, csak tovább folytatta, amit elkezdett.

– Mások azt mondták, hogy eszes vagy, most éppenséggel mégsem gondolkozol.

A fekete hajú megrémisztette Visanát, de közben egyfajta megnyugvást is adott neki azzal, hogy mellette volt, és támogatta. Ettől függetlenül egyik mozdulata sem lépte át azt a határt, amitől a hercegnő elviselhetetlenül érezte volna magát. Valójában szinte nem is érintette a bőrét, csupán a hajára koncentrált, mely már némileg tisztább volt, mint korábban.

– Én nem gondolkozom? Te tapogatod őt, mint holmi örömlányt szokás!

– Az lenne az igazán nagy öröm, hogyha hasznossá tennéd magad. Ugyanis lehetsz stratégosz, harcos, várúr, akár maga a király is, a szavad nem ér többet, míg nem teszel a célért, ami vezérel.

Noiren mély hangja sztoikus volt és magabiztos, de közben lágy, kiszámítható. Mert mindaddig, míg Nahon fejében a düh uralkodott, addig a fekete hajú tudta, ha nem akarja felborzolni Visana idegeit, akkor a nyugalom a megoldás. Hiszen a leány bármilyen hirtelen mozdulatra úgy rándult össze, mintha újból átélte volna a kínt, amit nemrégiben tapasztalt.

A fiatal katona hangja pedig legalább ekkora fájdalmat jelentett azzal, hogy kicsapongó és fenyegető volt. Méregtől fűtött, együttérzéstől mentes.