Narfolk rózsája BEFEJEZETT

2. fejezet

Visana a napját a könyvtárban fejezte be, ahová elvonult olvasni, ahol mindeközben az álmán gondolkodott. Nem tudta, hogy valósággá tud-e válni mindez. Hogy Narfolk várát ténylegesen ostrom alá fogják-e vonni. Ez volt az otthona, itt született. Félt elhagyni az erődöt és kimerészkedni a vadonba.

Ott szörnyű lényekről lehetett hallani, amelyek elevenen tépik cafatokra a legerősebb harcosokat is. Hamurémek és balcinok, igazán rettenetes teremtmények. Visana inkább nem is gondolt rájuk, mert elfogta a rettegés, akárhányszor arra jutott, hogy ebbe a világba fog kerülni az elrablása után.

Ugyanis tudta, hogy igenis el fogják rabolni, de ő nem erre a jövőre vágyott. Sokkal többet akart: a trónt. Azonban úgy látszott, hogy ez hamarosan nem fog beteljesülni. Vagy mégis? Megállítható a jövő jóslata, vagy csak ugyanabba hajszolná magát másféle módon?

Mivel nem volt tisztában a válasszal, ezért csupán megrázta a fejét, és ismét az előtte szétnyitott könyv felé görnyedt, hogy megpróbáljon elmerülni annak soraiban. De semmiféle koncentrációt nem tudott a mű felé mutatni, így jobbnak látta, ha megvacsorázik.

Felállt az asztaltól, majd a bőrkötéses kötetektől roskadó polcra helyezte azt, és léptei az étkezésre alkalmas terembe vitték. Ott hajlongva köszöntötték az őrök, azonban ő nem volt most képes rájuk fókuszálni.

A vörös boszorka, a király ágyasa, Boloda Twilg beszélgetett Visana édesapjával. A trón karfáján elhelyezkedve sugdolózott az uralkodó fülébe. Milandine atyja jobb oldalán üldögélt rosszkedvűn, tekintete irigyen pásztázta a többieket, kalandozni vágyott. A hercegnő mindaddig csak arra a nemesi viselkedéstől merőben eltérő jelenségre tudott figyelni, amely a trón ura és Boloda között történt.

A nő gondtalanul nevetett, amint meglátta a felé közeledő szépséget, aki előtt az alattvalók sorra pukedliztek. De ő továbbra sem tudott rájuk összpontosítani, csak azt az embert figyelte, aki annyira megváltoztatta az apját. Akáclila íriszében oly' méregtől fűtött láng lobogott, hogy szinte megemelte a teremben uralkodó hőmérsékletet.

Fátyolos, félig átlátszó, ibolyaszín ruhája követte kecses alakját, feje tetején alilonokból és rózsákból fűzött koszorút viselt, mely tökéletesen kiemelte hasonló árnyalatú szemét. Ez volt az a viselet, amellyel a legnagyobb ellenállását fejezhette ki a vörös boszorka ellen. Ugyanis a virágfüzér anyja kedvenc virágát és a narfolki vár jelképét keresztezte, ami megmutatta, hogy ő hűséges a családjához s az erődhöz. Ez azt is jelentette, hogy az anyja emlékét örökké őrzi, nem úgy, mint családja más tagjai.

Hamarosan elért a pódiumhoz, ahol csupán ők négyen étkeztek és Visana macskája, Lenid is itt költötte el étkét. Az állat nagy köztiszteletben állt, mert egy igazán nyugodt természetű lény volt gazdájával ellentétben. Az asztalnál tér még a király vendégeinek jutott, akik most nem voltak, ezért csupán ők foglaltak helyet mindenki felett.

Visana komoly arccal ült le, lábát keresztbe tette, állát felszegte, és végigtekintett az alattvalókon. Azok némaságba burkolóztak, mert mind megérezték a hercengő s a boszorkány közti feszültséget. Mert ez kölcsönös volt, egyikük sem kedvelte a másikat. Valamiféle örök ellentét húzódott köztük, amin semmi sem segíthetett, de legfőképp a király akarata nem.

Hatalmi harcukat hiába vívták, legtöbbször odavezetett ez az egész, hogy Reagor, Visana apja állt közéjük. Általában Bolodát védte, aminek a lánya egyáltalán nem örült. De nagy szerencséjére most egy pillantással elküldte az ágyast, aki letelepedett Milandine oldalára, és onnan nézelődött tovább.

Mindaddig Reagor elsőszülött gyermeke az uralkodó füléhez hajolt, hogy belesúgjon pár szót, s félrevonja édesapját.

– Atyám, válthatnék veled néhány mondatot a termen kívül?