Tizennyolc évvel ezelőtt, Madüjawrban, ugyanazon nap, egymástól alig fél óra különbséggel két gyermek sírt fel életében először. A daimonkirály újjászületett, és megszületett a fiú, akinek öröksége a múlt homályába veszett. Útjaik ma újra keresztező...
Az este Kamu megítélése szerint túl gyorsan jött el. Nem mintha baja lett volna a bátyjával, csak nem fűlött hozzá a foga, hogy egy kifejezetten hosszúnak ígérkező nap előtt még jópofizzon a testvérei barátai előtt. Amúgy se volt az a fajta, aki könnyen megértette magát másokkal, általában az emberek elkerülték és ő ezt így szerette.
A bérgyilkos csapata volt az egyetlen, akik nem tartották tőle a négy lépés távolságot. Talán ez is az oka volt annak, hogy Kamu egyre több időt töltött velük, ahelyett, hogy a testvéreivel lett volna. Na, nem mintha ezt ő beismerte volna, arról szó sem volt, azonban vannak tagadhatatlan dolgok a világon és ez egy volt közülük.
Azon az estén az ekkor már ifjú férfi embernek számító Kamu bátyjával a szintén zöldeskék ruhákba öltözött Kelével egy a tábor széle felé eső jurtához mentek, hogy találkozzanak az ikerpár idősebb felének barátaival, arra a bizonyos vacsorára.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Gyere már! Nem akarlak rángatni. - Forgatta szemeit Kele, mikor Kamu újra és újra lemaradt tőle. - Ha nem tudnám, hogy milyen vagy, azt hinném direkt akarod, hogy elhagyjalak. - Ha őszinte akart lenni, Kamu valóban direkt maradt hátra, azzal a céllal, hogy meglóg a kicsit sem kellemes eseményről, de hát mit volt mit tenni, bátyja túlságosan figyelte.
- Ugyan, dehogy akarnám, hogy elhagyj. Csak fáj a lábam, ennyi. - Vonta meg a vállát Kamu, és igyekezett tekintetét a földön tartani, hogy még véletlen se nézzen rá bátyjára, nehogy az észre vegye, hogy hazudik. Általában a bérgyilkos jól el tudja rejteni érzelmeit a testvére előtt, de azon az estén kifejezetten morcos volt. Amikor pedig ez a helyzet, akkor nem képes rá, hogy rendesen kordában tartsa magát. Legalábbis a többi bérgyilkos társa és leginkább Ajtony szerint.
- Itt is vagyunk. - Állt meg Kele és nyitott be az egyik jurtába. Kamu mély levegőt véve lépett testvére után be a lassan mindent körbeölelő éjjeli hidegről a jurta kellemes melegébe. - Megjöttünk. - Bár csak a testvére tarkóját látta, de Kamu tisztában volt vele, hogy bátyja éppen szélesen mosolyog azokra az emberekre, akik a jurtában vannak.
A ifjú bérgyilkos érzékei eddigre már úgy kifinomultak, hogy azonnal tisztában volt vele, hogy a jurtában rajta és a bátyján kívül még öten vannak. Három nő és két férfi, a kíjükből kiindulva mind kifejezetten erősek voltak. Ami igazából annyira nem érdekelte Kamut, aki éppen azon gondolkodott, hogyan ússza meg a lehető legkevesebb beszélgetéssel ezt az egész estét.
- Na, csak hogy itt vagytok! Már azt hittük sose jelentek meg Kele. - Morogta egy ismerős hang, aminek gazdájához az oroszlán lénnyel együtt utazó hölgy tartozott, aki mint mindig mindenkire most is szélesen vigyorogva nézett az éppen megérkezett Teike testvérpárra.
- Igyekeztünk, ahogy tudtunk Liza, de az öcsémnek kiment a bokája. - Magyarázta Kele, majd kiállt a fiatal férfi elől, hogy barátai is láthassák őt.
- Áh, ő a híres Tábori Mormota. - Kuncogta az egyik fiú is, aki kék ruhákba volt öltözve és aki közvetlen a Liza nevezetű hölgy mellett ült.
- Nevem is van. - Mordult fel az ajtóban álló Teike fiú és ökölbe kellett szorítania a kezét még mielőtt valami olyat tesz, amit később meg fog bánni. Megbánás alatt pedig az értendő, hogy a bátyja meg fog rá haragudni miatta. Kamunak volt egy olyan érzése, hogy Kele nem repesne az örömtől, ha a bérgyilkos véletlen, ne talántán kivégezné a haverjait, csak mert az agyára mentek.
- Boikal Zerik. - Nyújtott kezet végül a kék ruhás, amit a fiatalabb Teike fiú el is fogadott.
- Koál Kamu. - Mutatkozott be illedelmesen, de ezzel csak azt érte el, hogy mindenki meglepetten pislogjon rá, még a bátyja is.
- Nem testvérek vagytok? - Kotyogott közbe az oroszlános hölgy és mutatott először Kamura, majd Kelére.
- De, igen. - Biccentett Kamu, nem értve, hogy mégis mi baja van mindenkinek.
- Jól van, magyarázatot Kele! Miért mondtad, hogy Teikének hívnak titeket, ha ő azt mondja, hogy az a nevetek, mint Csito tábornok ijesztő táltosának? - Fonta össze maga előtt a karjait a lány, szavaival viszont elérte, hogy Kamu kétségbeesetten hunyja le a szemét.
- Mert Teikék vagyunk. Ez a családnevünk. - Húzta ki magát büszkén Kele, majd gyanakodva nézett a testvérére.
- Ne nézz így bátyó! Semmi bajom a családunk nevével. Tőlem te nyugodtan hívhatod magad Teikének, de én maradok a Koálnál, jobban cseng a nevemmel. Amúgy meg apa azt mondta örökbe fogadtak minket anyával, úgyhogy egy család vagyunk. Ha engem kérdezel teljesen mindegy, hogy Koálnak, vagy Teikének hívnak minket. - Magyarázta Kamu és vonat meg a vállát, hogy mutassa tényleg hidegen hagyja a dolog. - Szóval, kikkel is vacsorázom ma este? - Tudakolta hirtelen, kedvesen mosolyogva az asztaltársaságra, mintha teljesen kifordult volna önmagából.
- Liza vagyok. Ortsuk Liza. - Intett egyet az oroszlános nő.
- Zawkaan Szilvia vagyok. - Mutatkozott be a hölgy Liza mellett, akinek a szeme halvány barackszínű volt és fekete hollók repültek íriszeiben.
- Örvendek a találkozásnak. - Mondta Kamu.
- Oh! Ezt hogy csináltad? - Tágultak ki a lány szemei, mire Kamu csak elmosolyodott.
- Mit? - Tudakolta a kék ruhás Zerik.
- Meghajolt előttem a kíje, de nem hallottam, hogy megmozdult volna. - Magyarázta el az esetet a többieknek.
- Hm... Azt hiszem nem igazak a szóbeszédek. Nem teljesen vak a kisasszony. - Gondolkodott el Kamu.
- Nem vagyok vak. Csak a körülöttem lévő energiákon kívül nem látok semmit. - Motyogta a nő és fordította el a fejét.
- Bocsánat, nem kellene mindent elhinnem, amit hallok. - Kért elnézést Kamu.
- Azért be kell vallanod Szilvia, hogy kívülről tényleg olyan, mintha vak lennél. Ne ródd fel az új fiúnak, hogy nem tud mindent. Motisz Taksony vagyok, amúgy. - Nyújtott kezet a másik ismeretlen férfi, amit Kamu el is fogadott.
- Én pedig Emese vagyok. - Mutatkozott be az utolsó lány Kamunak.
- Na, most hogy ezzel megvagyunk. Üljünk le és lássunk neki az evésnek mert farkas éhes vagyok. - Tapsolt egyet Kele és azonnal leült Emese mellé, Kamu pedig a másik oldalára, így a bérgyilkos két oldalán most Zerik és Kele ült.
- Ez a beszéd Kele! Éhen halok. - Kurjantott Liza és még meg se várta, hogy mások észbe kapjanak, már neki is kezdett az evésnek. - Én mondom Emese, iszonyú szerencsés lesz az urad meg a gyerekeid! Életemben nem ettem olyan jókat, mint mikor te főzöl. - Dicsérte meg a lányt Liza, amivel elérte, hogy az említett fülig piruljon és kicsit összehúzza magát.
- Ugyan, ez semmiség. - Motyogta ki Emese. Kamu csak némán ült és lassan elkezdett falatozni. Már ekkor tudta, hogy kifejezetten hosszú este fog előtte állni. Legszívesebben már most megpattant volna, ez a vacsora borzalmasnak ígérkezett.
