Istenostor Táltosa II.

49. Út a halálba

Kamu a fejét fogva kelt fel a Köd főhadiszállásának padlóján. Fejében furcsa képek sokasága kavargott. Nem tudta hova tenni az elmúlt maga se tudta mennyi idő eseményeit. Minden olyan homályos volt. Igazából arra sem emlékezett, hogy mi történt vele mielőtt ez a látomás szerű dolog elkezdődött.

- Áh, Kamu! Csak hogy felébredtél! - Jelent meg az ajtóban Ajtony és sietett oda barátjához, hogy felsegítse a földről.

- Mennyit aludtam? - Kérdezte a Köd vezetője még mindig a fejét fogva és kicsit megrázva azt, hátha helyre kerülnek benne az emlékek.

- Két napot. - Vonta meg a vállát a Kamu jobbkezének számító férfi.

- Két napja itt fekszem és nem gondoltad, hogy valami baj van? - Nézett összehúzott szemekkel Ajtonyra, aki csak kitárta a kezeit.

- Van, hogy egy teljes napra elalszol. Ez olyan te dolog. Gondoltam jó okod van rá. - Legyintett egyet a bérgyilkos, mire Kamu elfintorodott.

- Kösz! Szóval tőletek meg is halhatnék, senkit se érdekelne két hétig, hogy nem mozdulok. - Morogta az orra alatt a Köd vezére, jobbkeze viszont elnevette magát.

- Na, de Kamu. Egy hét után már oldaladba nyomnék egy tőrt hogy megnézzem, hogy élsz-e? - Vigyorodott el azzal az őrül mosollyal, amiről még a hülye is tudta, hogy nem jelent jót.

- Kímélj meg kérlek. - Kuncogott Kamu, majd megnyomkodta a nyakát. - Összeszedted, amit kértem? - Tudakolta pár perc múlva, mikor már megszabadult a nyakába beállt fájdalomtól.

- Természetesen, bár még mindig nem értem miért kellett a Köd minden papírját összeszednem, de a feladat az feladat. Akkor is, ha szívesebben foglalkoznék a mérgeimmel, de az ember csak álmodhat. - Magyarázta Ajtony, ahogy a fal mellett álló asztalkához lépett és elkezdte rendezgetni a papírokat rajta.

- Jó okom van rá. - Jelentette be Kamu, majd sóhajtott egy nagyot és elővett a belső zsebéből egy papírdarabot, amit átnyújtott barátjának, aki gyanakodva nézett rá.

- Ez mi? - Kérdezte a Köd méregkeverője.

- Elővigyázatosság. - Jelentette ki Kamu, majd oldalba bökte barátját. - Ha te vagy én véletlen feldobnánk a talpunk munka közben. Nem hagyhatjuk, hogy a Köd csak úgy eloszoljon, nem igaz? - Vigyorgott Ajtonyra, mire az elnevette magát és zsebre tette a papírdarabot.

- Meg vagy te húzatva Kamu! - Veregette meg a vállát. - Na, gyere megmutatom az újoncokat. Egész ígéretesek, bár nem tudom a kis srác meddig fogja bírni. - Gondolkodott el.

- Ha nem adsz neki mérget valószínűleg egész sokáig. - Kuncogta Kamu, amivel kiérdemelt egy nyaklevest magának.

A Köd vezetője a beszélgetés után igyekezett kiélvezni minden pillanatot, amit a csapatával, azaz az újdonsült családjával tölthetett. Nem volt más sok ideje hátra. A feladat elvégzését arra a hétvégére tervezte és még az ájulásos eset előtt küldött Kelének egy sólymot, hogy meg akarja őt látogatni a hétvégén.

Nem volt vesztegetni való ideje, ő pedig ehhez mérten igyekezett a legtöbbet kihozni utolsó napjaiból. Beszélgetni mindenkivel, meglátogatni azokat a helyeket, amiket legjobbam szeretett. Sőt többször megpróbálta még Teikét is előhívni, hogy elköszönjön a szellemtől, ahogy apja köszönt el tőle, mikor megunta, hogy az öccsét piszkálja, de a Teike ős szelleme nem jelent meg neki egyszer sem. Így végül lemondott az ügyről.

Mikor eljött a távozása ideje, amikor utoljára hagyta el a Köd székhelyét, Kamu ugyanúgy ment el, mint előtte minden alkalommal. Nem köszönt el senkitől, nem szólt senkinek, olyan volt, mint mindig. Egy árny. Ez az árny pedig a Koál törzs területére sietett, hogy életében utoljára találkozzon rokonaival.

Testvérei és Kele felesége, Emese tárt karokkal és mosolyogva várták. Kamut meg is lepte, hogy a húgán nem látszott azonnal a gyász. Az ő szemében még friss volt az élmény, ahogy megölte az öccsét, Laikot. Keche viszont úgy nézett, mint egy már évek óta özvegyen maradt hölgy, aki csak mosolyogni tud a fiatalok szerelmén.

Kamu igyekezett mindent ugyanúgy csinálni, mint minden átlagos találkozásukkor. Játszott a két unokaöccsével és az unokahúgával Kele lányával. Beszélgetett Emesével és Kechével is, viccelődtek Kelével. Együtt emlékeztek vissza Kele barátaira, akik meghaltak a közel múltban, történeteket mondtak a fiatal korukról. Meg egyéb hasonló dolgokat csináltak.

Aztán eljött a nagy nap. Kamu és Kele életének utolsó napja. A testvérek horgászni terveztek aznap. Reggel, mikor elindultak remegett meg csak Kamu kemény elhatározása, amikor a kelleténél egy kicsivel szorosabban és egy kicsivel tovább ölelte a húgát, magában elköszönve a lánytól. Tudva, hogy nem fogja már életében viszont látni.

Az ikerpár nyakába vette az ösvényeket és egy kis tóhoz mentek horgászni, az évszaknak köszönhetően köd tarkította a víz közelét, de nem foglalkoztak vele. Csónakba szálltak és a tó nyugodtabb eldugottabb helyén be is dobták a horgokat a vízbe. Némán teltek az órák, még pár halat is fogtak. Minden tökéletesen átlagos volt, mint az a bizonyos vihar előtti csend. Kamu addig húzta az időt, amíg csak tehette. Ki akarta élvezni az utolsó perceket a testvérével.

- Emlékszel? Az első apánk ilyen helyen tanított meg minket használni a családi képességünk. - Kezdett bele végül Kamu, mikor már a nap elindult a lemenőjén és félő volt, hogy Kele elindul haza, nehogy túl későn érjen vissza.

- Igen, emlékszem. Mindig versenyeztünk a tó túloldalára. - Kuncogott Kele. - Már alig várom, hogy megtanítsam a fiamnak hogy kell használni a Teike képességet. - Mondta lelkesen az idősebb iker, szavaira viszont Kamu keze rászorult a botra, amit tartott és még a szemeit is összehúzta. Még sose volt ilyen nehéz feladata.

- Sajnálom. - Motyogta az orra alatt, de testvére nem hallotta meg egy újabb kapásnak köszönhetően. Kele boldogan rántotta be a csónakba a halat és büszkén engedte bele a vödörbe a többi mellé, mikor Kamu is behúzta a botját.

- Azt hiszem mára ennyi elég is. - Mondta biccentve Kele. - Kamu, minden rendben? - Billentette oldalra a fejét, mikor meglátta testvére szemeit, amikben könnyek csillogtak.

- Ugye tudod, hogy mind a kettőtöket nagyon szeretlek? - Kérdezte remegő hangon.

- Persze! Mi is nagyon szeretünk téged öcsi. - Ölelte át hirtelen Kamut Kele, mire az ekkor már férfivé cseperedett Kamu nyelt egy nagyot.

- Remélem meg fogsz nekem egyszer bocsájtani bátyó. - Szorította magához Kelét, ahogy előre lendült egyenesen bele a vízbe és elkezdett lefelé úszni, minél lejjebb. Testvére kapálózni kezdett és próbált menekülni, de a nyomás a mellkasukon lassan egyre nagyobb lett, amíg kénytelenek voltak újra levegőt venni. Levegő helyett azonban víz tódult a tüdejükbe. Kamu izmai elernyedtek, elengedte testvérét.

A Teikék a képességük használatának első pillanatától tudják, hogy fognak meghalni, de nem félnek a haláltól, hanem tárt karokkal köszöntik, ha eljön az ideje. Kamu és Kele mindig is tudták, hogy az utolsó, amit látni fognak az egy tó fenekére a színes halak között leszűrődő fény lesz. Kamu sose hitte, hogy mikor eljön az utolsó pillanata az ilyen szép lesz. Aztán Kamu szíve megállt és a Köd elpárolgott a vízfelszínről, a Teike ikrekből nem maradt más, csak egy a vízen némán ingó csónak.