Infrunami //Matthew Sturniolo ff.//

10. Őszintén

Mielőtt beléptünk volna a házba Mattel meghallottam Madi hangját.

-Mondtam, hogy futni ment idióta.-Szidta le Mattet.

-Szóval akkor mégis tudtad hova tűntem?-Kérdeztem miután kicsit elvontam magamat tőle. Ő csak megvonta erre a vállát mosolyogva.-Madi, mindjárt bemegyünk, megvársz bent?-Kérdeztem, célozva arra, hogy kettesben akarok maradni Mattel.

-Aha, persze, a konyhában leszek.-Mondta mosolyogva, majd bement a házba és bezárta az ajtót.

Matt fürkészve nézett, de nem tudtam a szemébe nézni. Először éreztem azt, hogy meg fogok valakinek nyílni a múltamról.

Őszintén.

-Minden okés Ry?-Kérdezte Matt, és ekkor felnéztem. Mielőtt megszólaltam megköszörültem a torkom.
-Beülünk a kocsidba?-Kérdeztem, de a hangom helyett egy sokkal idegesítőbb, vékony hangon szólaltam meg, amitől még én is megijedtem.

Matt megfogta a kezem, és úgy húzott a kocsihoz. Miután mindketten beültünk éreztem, hogy engem néz. Éreztem, hogy aggódik. Miattam? Mégis miért? Sose aggódott értem senki. Ez új.
-Van... olyan hely... ahol csak mi lennénk?-Kérdeztem, miközben lehajtottam a fejem, és nehezen vettem a levegőt.
-Ha a világ végére kéne elmennem, ahhoz, hogy megtudjam mi bánt, oda is elmennék.-Mondta komolyan, aztán elindította a kocsit, és már le is gurult a felhajtóról.

Csendben telt az út, én nem akartam megszólalni, ő pedig túlságosan azzal volt elfoglalva, hogy mi bajom lehetett, így mindketten a gondolatunkba merülve csendben mentünk.

Csak egy idő után jöttem rá, hogy Matt megállította a kocsit, mikor a nevem szólított.

-Van pléd a kocsiba hátul, kivegyem, hogy leülhessünk?-Kérdezte miközben hátra mutatott, de szeme enyémbe fűződött, és annyi érzelem volt benne.

Aggódás.

Ijedtség.

Szeretet.

És még sok más, amit nem tudtam megmagyarázni. Mintha... mintha otthonra találtam volna bennük. Nem volt annyira rideg kék, mint mikor először megláttam. Sokkal inkább az ég színére emlékeztetett, a napsütötte égre, amiben megnyugvásomat találtam.

-Ne, nem kell. Csak szálljunk ki.-Mondtam halkan még mindig a szemébe nézve.
-Ahogy szeretnéd.-Mondta, miközben bólintott egy kicsit.

Miután kiszálltunk a kocsiból Matt neki dőlt a kocsinak, én pedig vele szemben álltam meg.

-Emlékszel amikor kérdezted mit írt anyukám?-Kérdeztem meg tőle, és nem volt visszaút. A szívem úgy dobogott, mintha kiakarna törni a bordáim közül, hogy elhallgattasson, a torkomban akkora gombóc nőtt, hogy alig tudtam megszólalni.

-Igen, azt mondtad majd felhív.-Mondta kicsit gondolkozva.

-Igen. Fel is hívott. Amikor elmentünk csillagokat nézni.-Mondtam, majd egy óriásit nyeltem.

-Miatta sírtál?-Kérdezte azonnal miközben ellökte magát a kocsitól.

-Részben... Figyelj Matt én megbízom benned, és remélem, hogy végighallgatsz.-Mondtam a szemébe nézve. Ő csak bólintott egyet. Vettem egy óriási levegőt.- 5 éves korom körül költözhettünk Dallasba. Előtte nem tudom hol laktunk, de tudom, hogy boldog voltam. Voltak barátaim, és boldog volt a családom is. Aztán elköltöztünk. Anyáéknak egyre nagyobb adósságuk volt, így nem sokszor láttam a szüleimet, általában a szomszéd vigyázott rám. Egyszer jöttem haza iskolából, és sikítást hallottam, mikor beléptem az ajtón. Anya volt az. Azt hittem, valami baja esett, de ennél sokkal rosszabb volt. Apa megütötte... vagyis az a férfi aki vérszerint elvileg az apukám.-Mondtam, és mondtam, és mondtam. Tudtam, ha abbahagyom nem kezdem el újra.- Nem láthatta, hogy bejöttem az ajtón, mivel háttal állt nekem, de én akkor még azt hittem valami baleset történt. Hogy tudtam volna 7 évesen, hogy a saját apám megverte azt a nőt aki világra hozott engem?! Mire észbe kaptam anyát a kanapéra vitte, lehúzta róla a ruháját, és mint valami vadállat neki esett. Nem láttam sose ilyet, nem tudtam mi történik. Anya sikítozott, zokogott, de apa egyre agresszívabb lett. Odamentem, hátha le tudom csillapítani, de mikor odamentem és szóltam neki, egyszerűen hátranézett, és felpofozott. Majd levágott a földre.-Éreztem a vér fémes ízét a számba újra és féltem, hogy elsírom magam.-Azon a napon a kisgyerek meghalt bennem. A szemem előtt megerőszakolta anyát.-Suttogtam magam elé alig hallhatóan.-És nem ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy másnap úgy tettek mintha semmi se történt volna. Viszont ez egyre gyakrabban megtörtént, mikor apa ivott. Ezért gyűlölöm annyira az alkoholt. Megbódít, majd teljesen kikelünk a bőrünkből, elmosódik a személyiségünk és nem gondolkozunk.-Mondtam mostmár rendes hangerővel miközben Matt szemébe néztem.-Anya annyira szerette őt. Mindent megbocsátott neki. Majd egy nap csak úgy lelépett. Mikor hazaértem megcsapott a szeszes ital erős szaga ami hányingert keltett bennem, de asztalon nem apa ült, hanem anya. Mikor rámnézett éreztem, hogy szégyel. Engem szégyelt. Apa elment, és nem jött vissza, anya pedig folytatta az ivást, amíg el nem veszett benne. Ő is megütött nem egyszer, nem kétszer, de... de nem tudok örökké haragudni rá, mert ő az anyukám, aki miattam elvesztette a szerelmét, aki lehet, hogy rossz ember volt, de számára a világot jelentette. Tudom, hogy látod a bőrömön a múltam nyomait, hidd el látom amikor ijedten nézed, ahogy a a vállamon, esetleg a hasamon meglátsz egy-két heget. Látom, ahogy nézel, hogy azt figyeled mennyire össze van törve néhol a testem, de nem tehetek róla.-Mondtam végül, és ekkor lefolyt egy könnycsepp az arcomon...

_____________________________________
Word count: 806

Na itt a kövi rész, most, hogy szünet van lehet tudom gyorsabban hozni őket, de ha újra kezdődik a suli valószínűleg kicsit eltűnök! Remélem tetszik az új rész nem sokára hozom a kövit