Csak hullott ránk az eső. Bőrig áztunk, jéggé fagytunk, de nem számított: már semmi sem számított. Tudtam, hogy mostantól minden megváltozik, tudtam, hogy darabokra hullik körülöttem a világ.
– Már nincs visszaút, a szemedbe se tudok nézni…
Keserű könnyek gördültek le az arcán.
Hogy tehettem ezt vele? Minden szava megannyi késszúrásként fúródott a lelkembe, a bensőmet szaggatta.
– Nem is tudom, mit mondjak – nyögtem ki, és igyekeztem megfékezni a testemen eluralkodó pánikot. Nem szakíthat velem… Nem, nem szakít velem. Ugye nem? Mélyen a szemembe nézett, gyűlölettel, megvetéssel… Soha nem gondoltam volna, hogy valaha képes lesz így nézni rám.
– Köztünk vége – suttogta fájdalmas, de
határozott hangon.
E két szó hallatán a világom feneketlen, éjfekete, magányos sötétségbe süllyedt… Azt a börtönt éppen rám szabták, de meg is érdemeltem, ezúttal tényleg megérdemeltem.
