NOAH
Végre tizennyolc lettem.
Még élénken élt bennem, hogyan számoltam a napokat tizenegy hónappal azelőtt, hogy végre nagykorú legyek, önálló döntéseket hozhassak és elhúzhassak arról a helyről. De nyilvánvaló volt, hogy már semmi sem olyan, mint tizenegy hónappal azelőtt. A dolgok annyira megváltoztak, hogy belegondolni is elképesztő volt. Nem pusztán az történt, hogy beleszoktam az ottani életbe, de már elképzelni sem tudtam volna máshol az életemet. Megtaláltam a helyemet a gimiben, és abban a családban is, amit nekem dobott a gép. Minden akadály, amit sorjában le kellett küzdenem - nemcsak az elmúlt hónapokban, hanem születésemtől fogva - csak még erősebb emberré tett, vagy legalábbis így éreztem. Sok minden történt, és nem csak szívderítő dolgok, de én a legjobbat hoztam ki az egészből: Nicholast.
Ki gondolta volna, hogy a végén belezúgok? Annyira belebolondultam, hogy az már szinte fájt. Meg kellett tanulnunk megismerni egymást, meg kellett tanulnunk párként létezni, és ez nem volt könnyű, nap mint nap dolgozni kellett rajta. A természetünk miatt gyakoriak voltak köztünk a súrlódások, Nickkel nem volt könnyű kijönni, mégis őrülten beleszerettem. Így aztán nem is örültem annyira, inkább szomorúsággal töltött el a közelgő szülinapi bulim gondolata. Nick úgysem tudott eljönni. Már két hete nem is láttam, az elmúlt hónapokban állandóan San Franciscóba kellett utazgatnia... Már csak egy év volt hátra, hogy befejezze az egyetemet, ő pedig minden lehetőséget megragadott, ami csak az apja révén az ölébe hullott. Híre-hamva sem volt már a balhés Nicknek. Más ember lett belőle: mellettem benőtt a feje lágya, jobb ember lett belőle, bár ott motoszkált bennem a félelem, hogy a régi énje bármelyik pillanatban visszatérhet.
Szemügyre vettem magamat a tükörben. Laza kontyot varázsoltam a fejem tetejére, ami elegánsnak és tökéletesnek tűnt anyám és Will szülinapi ajándékával, a fehér ruhával együtt. Anyám tisztára rápörgött a szülinapi bulim szervezésére. Úgy érezte, ez az utolsó esélye, hogy anyaszerepben tündökölhessen, mert csupán egy hét volt hátra az érettségiig, aztán várt rám az egyetem. Több helyre is beadtam a jelentkezésemet, de végül a Los Angeles-i UCLA mellett tettem le a voksomat. Túl sok változás, túl sok költözködés volt már mögöttem, eszem ágában sem volt más városba költözni, pláne nem Nicktől távol. Ő is arra az egyetemre járt, és bár tudtam, hogy a végén úgyis San Franciscóba megy, hogy az apja új cégénél dolgozzon, elhatároztam, hogy ezzel a problémával majd később foglalkozom: addig még sok idő volt hátra, én pedig nem akartam ezen kattogni.
Felálltam a fésülködőasztaltól, és mielőtt felvettem a ruhámat, a szemem megakadt a hasamon éktelenkedő sebhelyen. Az ujjammal végigsimítottam az érdes, örökre megbélyegzett bőrt, és kirázott a hideg. Még most is ott visszhangzott a fejemben, ahogy eldördült a lövés, ami kioltotta apám életét, és nagy levegőt kellett vennem, hogy ne zuhanjak össze. Senkinek nem beszéltem a rémálmokról, sem arról a félelemről, amit minden egyes alkalommal éreztem, valahányszor eszembe jutottak a történtek, és arról sem, milyen őrült zakatolásba kezdett a szívem, amikor hangos durranás hangzott fel valahol a közelemben. Nem akartam beismerni, hogy az apám újabb traumát okozott nekem, és elegem lett abból is, hogy képtelen vagyok megmaradni a sötétben, hacsak nincs mellettem Nick... Nem akartam bevallani, hogy nem tudok nyugodtan aludni, hogy egyfolytában apám képe villan fel előttem, ahogy az élettelen teste ott hever mellettem, és szinte beleőrültem a gondolatba, hogy a vére az arcomra fröccsent. Ezeket a dolgokat magamban tartottam: nem akartam, hogy bárki is megtudja, hogy a traumám még nagyobb, mint azelőtt, hogy még mindig az apámhoz kapcsolódó félelmek prédájaként élem az életemet. Anyám viszont nyugodtabbnak látszott, mint valaha, mivel az örökké rejtegetett félelem egyszerre szertefoszlott a lelkében, és végre teljes lett a boldogság a férjével: szabad nő lett. Én viszont úgy éreztem, nagyon hosszú út áll előttem.
