NICK
Szó sem lehet róla!
Azt hiszem, olyan képpel bámulhattam arra a nőre, hogy egy pillanatra még apámnak is elakadt a szava. A mellettem ülő Noah is rám nézett, de néhány másodpercig ő sem jutott szóhoz.
- Megőrültél, anya? - sikkantott fel Noah.
Minek ez a színjáték? Miért nem mondja meg kerek perec, hogy esze ágában sincs nélkülem elmenni a világ végére? Pláne egész nyárra.
- Felnőttél, és nemsokára egyetemre mész... - folytatta Raffaella. Csak azért tudott beszélni, mert nem nézett rám, de ha látta volna, milyen képet vágok, tutira a torkán akadt volna a szó. - Úgy érzem, ez az utolsó lehetőség arra, hogy közös programot csináljunk, ami neked biztosan nem jelent annyit, mint nekem, de... de... - kitört belőle a zokogás.
Belekortyoltam a borba, úgy próbáltam elnyomni a dühömet. Olyan erősen megmarkoltam Noah kezét az asztal alatt, hogy talán a vérkeringését is elszorítottam. Így legalább nem vesztettem el teljesen a fejemet, és nem bukott ki belőlem az a vég nélküli szitkozódás, amit nagy erőfeszítések árán végül sikerült magamban tartanom.
Apám a szeme sarkából rám sandított, és belekortyolt az italába. Vajon az ő ötlete lehetett? Ő ültette bele ezt az eszement baromságot a felesége fejébe? De micsoda kérdés ez? Persze hogy az ő ötlete volt, mert nyilván ő fizeti az egész rohadt utazást. A következő pillanatban az utolsó reménysugár is szertefoszlott.
- Naná, hogy el akarok menni, anyu - szólalt meg Noah. A szavai úgy hatottak rám, mintha pofon vágott volna.
Szóval így állunk? Én semmilyen szerepet nem játszom a döntésében? Akkor én meg mi a fenét keresek itt?
Elengedtem a kezét az asztal alatt. Egyre jobban felment bennem a pumpa. Azt éreztem, vagy azonnal lelépek onnan, vagy rájuk zúdítok mindent, amit gondolok. De rájöttem, hogy semmit nem oldanék meg azzal, ha lelépnék. Máskor jelenetet rendeztem volna, de abban a helyzetben nem használt volna, úgysem vettek volna komolyan... Ha azt akartam, hogy komolyan vegyék a kapcsolatunkat, ott kellett maradnom, és hangot adnom a véleményemnek: nem rabolhatják el tőlem a barátnőmet egy teljes hónapra. Amint megérezte, hogy elengedtem a kezét, Noah felém fordult. Egy másodpercre rásandítottam, és láttam, hogy ő éppen annyira szenved az egésztől, mint én... Legalább ennyi.
Raffaella meg akart szólalni, de én megelőztem.
- Nem gondolod, hogy meg kellett volna beszélned velünk, mielőtt befizetted azt az utat?
Azt hiszem, minden akaraterőmet latba vetettem annak érdekében, hogy olyan higgadtan tegyem fel ezt a kérdést, ahogyan végül sikerült.
Raffaella rám nézett. Amikor megláttam a pillantását, akkor értettem meg, hogy abszolút semmi remény nincs arra, hogy Noah anyja valaha is elfogadjon a lánya barátjaként. Nem akart Noah mellett látni, ezt sugalmazta a tekintete.
- Nicholas, ő az én lányom, és most töltötte be a tizennyolcat. Még kislány, én pedig szeretnék egy hónapig vele nyaralni. Olyan nehéz ezt megérteni?
Még meg se szólaltam, Noah máris a védelmemre kelt.
- Anyu, nem vagyok már kislány. Világos? - vágott vissza, és hátravetette a haját. - Ne beszélj így Nickkel. Ő a barátom, és minden joga megvan ahhoz, hogy ne rajongjon túlságosan az utazás ötletéért.
Hogy ne rajongjak túlságosan az ötletért, az enyhe kifejezés volt, mindenesetre nem szóltam egy szót sem. Raffaella ránézett a lányára. Még könnyes volt a szeme a sírástól, nekem pedig felfordult a gyomrom attól a mártírpofától, amit vágott.
- Elutazom veled.
Mi van?!
- De legközelebb vagy mindannyian megyünk, vagy én se megyek - tette hozzá Noah.
Fogalma sem volt, mekkora lavinát indít el bennem, mert hirtelen elborította az agyamat a vörös köd.
Az anyja elmosolyodott, nekem pedig elöntötte a forróság a testemet, és felpattantam.
- Na, én lelépek - jelentettem ki, és igyekeztem uralkodni a hangomon. Kedvem lett volna megütni valakit, a kezem ökölbe szorult. Noah odaállt mellém. Lehet, hogy velem akart tartani, de én pont annyira haragudtam rá is, mint az anyjára.
- Nicholas, ülj vissza! - parancsolt rám apám, és körbepillantott. A rohadt életbe! Mindig csak a látszat, és már megint az a kiábrándult pofa.
Elindultam a kijárat felé, meg se vártam Noah-t, muszáj volt kimennem onnan, mert úgy éreztem, menten megfulladok.
Amikor kiértem, egyenesen a kocsihoz vágtattam, de rájöttem, hogy nincs is nálam a kulcsa. A francba!.Nem is az enyém az autó. Megfordultam, és nekidőltem a vezetőülés felőli ajtónak. Noah éppen felém tartott. Kicsit lemaradt, mert magassarkúban képtelen volt lépést tartani velem. Egy cigit húztam elő a zsebemből, és rágyújtottam. Rohadtul nem érdekelt, hogy utálja a cigit.
Amikor odaért hozzám, lángoló arccal megállt előttem, és a tekintete a szememet fürkészte. Én már.csak azért is az étteremből kifelé szállingózó embereket bámultam.
- Nicholas...
Nem szóltam egy szót sem. Meghallottam, hogy mélyet sóhajt, én pedig ránéztem.
- Szerinted mit kellett volna tennem? - kérdezte, és odaállt elém.
Elfordítottam a fejemet, és fújtattam egy nagyot. Egy hónap, egy teljes hónap Noah nélkül. Az összes terv, minden, amit Noah-val akartam csinálni, most dugába dőlt. Utazást tervezgettem, magammal akartam vinni, hogy együtt látogassunk el helyekre. Az volt a tervem, hogy a nyár minden egyes rohadt napján szeretkezem vele, élvezem a társaságát, míg ő egy másodpercig sem hezitált, és zokszó elfogadta az anyja ajándékát. Ez azért esett rosszul, mert úgy éreztem, engem kellett volna fontosabbnak tekintenie, és nem így tett.
Mélyen a szemébe néztem.
- Add ide a kulcsot! Majd én elviszlek abba a buliba.
Némán bámult rám. Tudtam, hogy meg akarja beszélni ezt velem, de ahogy teltek a másodpercek, egyre jobban kiakadtam a gondolattól, hogy nem lesz velem a nyáron, hogy elrabolják tőlem, még ha csak egy hónapra is, én pedig nem tehettem semmit, hogy megakadályozzam.
Felsóhajtott, de még mindig nem szólalt meg. Aztán belenyúlt a táskájába, elővette a kulcsot, és behuppant az anyósülésre.
Jobb is, hogy így alakult. Ha veszekedni kezdett volna velem, nem álltam volna jót magamért.
