Ha suttog a végzet

3. rész

— Neked talán nincsenek titkaid?

Lepereg az életem a szemem előtt.
Nem bízni senkiben nehéz dolog, titkokat ápolni és fenntartani úgy szintén.

Néha ez a nehéz teher áldozatokat követel. A dédelgetett talányok és elhallgatott sérelmekért egyszer nagy árat fizetünk és abban a percben, visszasírjuk a kendőzetlen őszinteséget.

Még nem jött el ez a pillanat, úgyhogy az emlékeket amik át futnak fejemben, ádáz titokkal együtt még inkább megtartom magamnak.

— Nézd, hamarosan elmondok mindent, de neked és nekem is fel kell készülni rá. – ezüstös tekintetével tesz arról, hogy elhiggyem igazat beszél – Ugyanakkor nem ártana némi megalapozott bizalom a mi kis szövetségünkhöz.

— És azt mégis hogyan képzeled? – szakad fel belőlem a nevetés.

Hosszas gondolkodást tettett még én visszaszerzem kegyetlen arckifejezésem ez után az önfeledt nevetés után.

— Történetekkel, rólad.

— Imádni fogod, – összecsapom a tenyerem – nagyon izgalmas életem van.

Ízlelgeti a szavakat amiket kiejtek. Beszívja a belőlem áradó komolytalanságot és átalakítja gyermeki játékossággá.

— Ugyancsak?

— Bizony, – bólogatva helyeslek – egy elnyomó világ csatlósa vagyok. Amikor unatkozom, hagyom, hogy idegen fiúk mentsenek ki a halál torkából akár egy védtelen hercegnőt.

— Olyat mondj amit nem tudok!

Játékosan meglököm a vállát. Szemét, de igazából megmosolyogtat.
Egy szemernyi időre elfeledteti, hogy ádáz vad ellenség karmaiból menekülünk, egy olyan helyen ahol a menedék szó már réges rég porrá égett a hatalom vívta háborúban.

— Viccen kívül, – belekezd újra – mondj valami igazat, kezd valami apróval.

Ilyenkor kell igazán gondolkodni, hogy mi az amit ki adhatsz magadból és mi az ami felhasználható ellened.

— Volt egy betörésem.

Egy gombnyomással letekerem az ablakot és beengedem a változó őszt.
Beszáll az ablakon egy sárgálló falevél és az ölembe hullik. Száraz mégis olyan élettel teli.

— Sima ügynek indult néhány ujjlenyomatot kellett letörölni a konyhában és az emeleten.

Nem szívesen emlékszem erre a napra.

— Egyfajta, bemész-kijössz meló volt, ha érted – pillantok Draven felé – megreccsent a lábam alatt egy műanyag játék és a kislány meglátott.

Draven beharapja az alsó ajkát, izgul hogyan végződik a történet.

Porrá zúzom a falevelet, és vele együtt a változást.
Ha valami másképp ment mint szokott az katasztrófához vezet.

— Az Arka gyűlölte a szemtanúkat, szabály volt, hogy egyet sem hagyunk.

Tisztán emlékszem arra a napra. Az elmém kétfelé szakadt abban a pillanatban.
Úgy nézett ki mint én, fiatal volt és ártatlan, más mint amit ez a piszkos világ megkövetel.

— De te nem tetted meg, – halkan hozzáfűzi – már ha tippelnem kéne.

— Rájöttek és megfizettem érte, halálom napjáig viselem majd a nyomait.

Összeszorítom a fogaim, mintha újra átélném.

— Ezt hívják lelkiismeretnek.

— Túl értékelik.