Ha suttog a végzet

15. rész

Egyesével világítok a szürke téglákra, egyetlen kulcslyuk formát keresek. Feleslegesen, mert hát téglába nem építenek olyat.

— Van valami? – kérdezem a többieket oda se nézve.

Válasz híján, úgy gondolom semmi sincs. A francba már, pedig ha van kulcs akkor valahol ajtónak is kell lennie. A falnak döntöm a hátam és lehunyom a szemem, közben arra gondolok, hogy talán ez az egész egy átverés és csak tesztelni próbálják az ide betévedt embereket. Túl evidens, hogy itt van a térkép, ezért talán nem is itt rejtették el és mi csak potyára...

— Gyertek. – szól Meira aki a lépcső környékén kutakodott eddig a hangjában reményt vélek felfedezni, ami elég különleges éltető erő ezen a sötét kilátástalan helyen – Itt egy kulcslyuk.

Komoly óvatossággal tesszük bele a kulcsot a zárba, hiszen tudjuk, hogy ez a menekülésünk egyetlen esélye. Más ajtó nincs itt, kizárásos alapon erre kell tovább haladni. Calix és én egyszerre lökjük be az ajtót, amint kattan a zár.

Libasorban lépkedünk be az újabb fény nélküli terembe, de a kezünkben tartott fáklyák még most is égnek, így bevilágítva a hely egy kis részét. Draven rátalál a villanykapcsolóra és gondolkodás nélkül felkapcsolja a világítást. Az ajtó mögöttünk becsapódik és az égők egymás után fokozatosan felvillannak. Fény árad a hatalmas belmagasságú teremben és megvilágítja a szemben lévő kijáratot.
Legalább is feltételezem, hogy az mert más utat nem látok. Az ajtó tárva nyitva áll és ezt nem tudom hova tenni a fejemben. Hát mi ebben a kihívás?

— Legyünk óvatosak, nem lehet tudni, hogy – Meira nekünk háttal a falat böngészi feliratokat keresve, miközben kioktat minket az óvatosságról – miféle veszélyek fenyegetnek itt minket.

— Hát én nem látok semmit. – mondja Calix és óvatlanul megindul egyenest az ajtó felé.

Egy darabig semmi nem történik és képes vagyok elhinni, hogy elég csupán átsétálni az ajtóig és épségben továbbjutunk.
Az egyik pillanatról a másikra az ajtó elkezd fokozatosan becsukódni, aminek hatására pánikolva kapjuk fel a fejünket és a fiú után nyúlunk.

— Állj! – viszonylag egyszerre kiáltunk fel.

Calix megdermed. Bizarr lassúsággal fordítja felénk a fejét. Az egyik lába egy szürke csempén állt, még a másik egy barnán. Elsőnek arra gondolok, hogy a szín különbséggel van a probléma. Most hogy Calix nem mozog, az ajtó újra megállt.

— Szállj le a padlóról! – Meira felszólító hangon szól.

— Ti is a padlón álltok – kontrázik rá a fiú, végül is igaza van, akárhogy gondolkozok rajta nem tudom megmondani miért, de ahol mi állunk az a terület nem befolyásolja az ajtót –, repülni meg ne haragudj egyelőre nem tudok. – feszülten kiáltozik hátra.

Ide-oda kapkodom a fejem, segíteni akarok, de azt sem tudom mit tehetnék. Esetleg ha utána megyek, de akkor meg a kijutási esélyünket kockáztatom.

— Lépkedj vissza egészen a fekete csempéig. – lassan és nyugodt hangon mondja neki a lány – Ugyanarra a kockákra lépj, amelyiken befelé mentél.

Calix megfordul és mielőtt elindul egy percre lehunyja a szemét, talán megpróbál emlékezni, merre jött. Szinte ugrál a köveken, zavartalanul lép a fekete csempére, anélkül hogy az ajtó megmoccanna.

— Akkor mi a terv? – kérdezi Draven.

A két oldalt lévő pult felé biccentek, amik még pont a fekete csempén állnak. Ott lehet valami ami segíthet átjutni. Draven veszi a lapot és mire én odaérek az egyik pulthoz ő már velem szemben van és kutakodik.