Ha suttog a végzet

20. rész

Egy erdő fog közre minket, Castiel előttem lépked és egyetlen dolog zakatol bennem. A szívem egy ritmust pumpál. Lőjj! Lőjj! Lőjj! Nincs fegyver a kezemben, Draven biztosított róla, hogy ártatlan maradjak ebben az ügyben. Castiel néha hátra néz és gyilkos mosolyt villant. A torkának tudnék esni. Előtte pedig a cinkosa, az a szőke liba billeg. Egy árva szót sem szólt mióta elindultunk.

— Ott a ház, amit a tábla írt pár kanyarral előrébb. – int Calix mögülem.

Nem ház az, inkább csak rom, de egy biztosítható hely, ha támadás érne minket, ami most bármely pillanatban lehetséges. A tető be van szakadva és az eső más korhadóra áztatta a fa padlót. Egy barnára rozsdásodott szürke, kerekeitől megfosztott kocsi áll az ép fal mellett. Szeretném leszögezni, hogy nem egyeztem bele ebbe a verzióba. A probléma az, hogy nem is kérdezték a véleményemet. Draven a fejével int, hogy befelé, Calix bevezeti a két hazugot a házba. Mielőtt én megindulnék, Draven testével zárja el az utat.

— Beszélnünk kell! – fogai között szűrődik ki a szó.

Egy cinkos pillantást vet a szőke haverjával aki eltűnik a házban.

— Ha jól sejtem te beszélsz – ingerülten a mellkasára mutatok –, én pedig hallgatok. – vicsorgó mosoly jelenik meg az arcomon.

Draven vádlón a házra pillant, majd vissza rám. Megfogja karjaimat és közel ránt. Annyira közel, hogy tisztán értsem a belőle áradó suttogást.

— Nem úgy tűnik, mintha velünk lennél.

— Velünk? – nevetve kérdezek rá majd hangosabbra váltok – Velünk? Mármint úgy érted a két árulóval? – idegesen összecsapom a tenyerem, visszhangzik a tiszta erdőben, akár egy fenyegető lövés pedig egyikünknél sincs fegyver, saját szavainkon kívül – Nem. Velük tényleg nem játszom egy csapatban.

— Mióta eljöttünk az üvegházból – keze a hátamra siklik, nyugtatóan simogat, ameddig nem lökök egy hatalmasat rajta.

— Ne keverd ebbe bele azt!

Hátat fordítok neki. Az érzések amiket el akarok nyomni hullámvasútként végig szántanak rajtam. A félelem, hogy ez felszínre törhet erősödik. Felemészt.

A tiszta természetbeli levegő elnyom. Felülkerekedik rajtam.

— El akarsz lökni magadtól – keze a derekamra siklik és a bőrömbe markol, pislákoló vágyat érzek az ereimben –, azt akarod mondani, hogy nem érzed, amit én? Rendben. Mondd! – hátulról ölel magához, a mellkasa egybeforr a hátammal és gyűlölöm bevallani, hogy mennyire hiányzik – De nem lökhetsz el mindannyiunkat, világos?

Megfordulok, kicsi köztünk a hely. Tudom, hogy hallja ahogy lélegzem. Közelebb hajol, hogy beszívja a levegőt amit én fújok ki. Egy árva pillanatig én is azt hiszem, hogy megcsókolom. Végül a kezem lendül és az arcán csattan. Lassan fordítja vissza a fejét. Neki és nekem is fel kell fognom, hogy mit is tettem az imént.

— Megmondtam, hogy ne használd ezt fel ellenem! – elkapom az állát és közelebb lépek hozzá, miközben kényszerítem, hogy rám nézzen – Világos? – kérdezek vissza szemtelenül.

— Világos! – gonosz fény villan a szemében. Élénk ajkát beharapja, majd az enyémre tapasztja.

A forróság tapintható, az érzelmeink szikrái szétpattannak ahogy egymáshoz érünk. Talán ma felgyújtjuk az erdőt. Porig égetjük, egyetlen pokolian jó csókkal. Ajkaink csatáznak, úgy ahogy hajók szoktak a veszélyes hullámverésekben a tengeren. A tudatalattim húz el, amikor hátrálni kezdek, mielőtt újfent birtokba venné a számat.