Isola Ashworth

4. Fejezet: A mentőautó

-Ruud vonata tíz perc múlva érkezik - informált Mike. Hallottam ujjai táncát a laptopja billentyűzetén. - Az egyes vágányra érkezik.

-Vettem - bólintottam, bár Mike ezt nem láthatta, hiszen a brüsszeli ICTIA bázisról követte az eseményeket a kommunikációs csatornánkon keresztül.

Elindultam a Gare du Midi utasai és azoknak bőröndjei között szlalomozva az egyes vágányhoz. A vasútállomáson pezsgett az élet. Mindenütt emberek járkáltak fel-alá, siettek valahová, vásároltak, várakoztak vagy beszélgettek, kéregetők muzsikáltak. Hangjuk a hangosbemondóval kiegészülve betöltötte a levegőt. Tetszett, hogy ilyen élettel teli ez a hely; hangulatossá varázsolta a pályaudvart.

-Felvettem a megbeszélt pozíciót - jelentette közben Guillaume ügynök.

Egy pillanatra összepréseltem az ajkaimat. Guillaume ügynök - akaratlanul is így maradt meg bennem, ezért nehezen tudtam Yanisként gondolni rá - hirtelen megjelenése pozitív és negatív emlékeket és érzelmeket idézett fel bennem, de leginkább negatívakat. Igen élénken emlékszem arra az estére, amikor először (és egész eddig azt hittem utoljára) találkoztam vele. Ez az emlék fájdalmas, mert aznap vesztettem el egyetlen megmaradt szülőmet, ugyanakkor egyfajta izgalmat idéz fel bennem... Aznap dőlt el a sorsom, aznap indultam el a titkosügynökök útján. Aznap indultam el az utamon. Emiatt nem csak rossz érzelmek társulnak a memóriámban ehhez az emlékhez.

Hamar megtaláltam az egyes vágányhoz vezető lépcsőt, és nem késlekedtem felsietni rajta. A peronon csak egy kevés ember álldogált, így hamar kiszúrtam az egyik padon újságot olvasó, teljesen ártalmatlannak tűnő Guillaume ügynököt. Hamar rájöttem, hogy az újság valójában csak kívülről tűnik annak, belül pedig egy képet tartalmaz Ruudról.

-Itt vagyok én is a peronon - jeleztem csapattársaimnak.

-Látlak - felelte Mike. Informatikusunk ezek szerint közben szerzett hozzáférést a pályaudvar kameráihoz. Nem kételkedtem benne, hogy így lesz. - Készüljetek, mindjárt befut a vonat!

És pár perc múlva meg is pillantottuk a szerelvényt.

-A négyes kocsiba szól a jegye - emlékeztetett minket Mike.

Egyre jobban lassulni kezdett a vonat, így elindultam mellette.

-Közelebb vagyok hozzá - állított meg Guillaume. Láttam, hogy összehajtogatja az újságját, és feláll. A zsebébe nyúlt, valószínűleg a saját injekciós tűjéért. - Majd én befecskendezem neki az altatót, Isola te szerezd meg a telefonját.

-Vettem.

A vonat közben teljesen megállt. Egy kicsit közelebb mentem a négyes kocsihoz, hogy minél könnyebben utol tudjam érni Ruudot, bármilyen irányba is indul el. Kinyíltak a vonat ajtajai, mire én és Guillaume igyekeztünk feltűnésmentesen megtalálni emberünket a tekintetünkkel.

-Nem látom - szólalt meg Guillaume. - Valaki látja?

-Négyes kocsi bal szélső ajtaja - mondtam. Ebben a pillanatban vettem észre a férfit. - Megerősítést kérek!

-Pillanat! - egy pár másodpercig csak Mike ujjainak kopogását hallottam.

-Siess - sürgette Guillaume, de a hangjában nyoma sem volt az idegességnek.

-Megerősítem! - kiáltott Mike.

-Vettem - Guillaume megindult Ruuddal szemben a peronon.

Nem láttam valami jól mi történik, mivel emberek özönlöttek ki a vonatból, úgyhogy elindultam a két férfi irányába. Közelebb érve sem láttam rendesen a sok utastól, de a következő pillanatban Guillaume hangját hallottam a fülemben.