Isola Ashworth

18. Fejezet: A művésznő

Már rég nem tudtam, hol vagyunk. Alighogy kiértünk az autópályára, besötétítették az ablakokat, és redőt engedtek le az elülső és a hátsó ülések közé. Jorgennel egymásra néztünk, de nem mondtunk semmit se.
A kapcsolatom azonban hamar megszakadt Guillaume-ékkal. A fülhallgatóm rövidesen indulásunk után sercegni kezdett, majd csipogott egyet, ezzel jelezve, hogy már nem kapcsolódik a többihez. Ez igazából nem jelentett problémát, mert bármikor elérhettem őket a karórámon keresztül.
Órákig autóztunk így néma csöndben. A fejem fájni kezdett, hátracsuklott a fejtámlának, és bóbiskoltam egy darabig, de félig nyitva volt a szemem, és nem hagytam magam álomba merülni. Amennyire láttam, mindenki más mozdulatlanul ült, mintha belemerevedtek volna a testtartásukba, mintha megállt volna az idő, és csak az autópálya hangjai emlékeztettek minket az óra ketyegésére, és arra, hogy minden egyes perccel közelebb kerülünk a bombák robbanásához. Olyan érzésem volt, mintha a sűrű folyadékká vált percek beszivárogtak volna az agyam tekervényeibe.
Egyszer csak azt éreztem, hogy meredeken lefelé haladunk.
Hol lehetünk?
Mennyi időm van, amíg mindenki számára nyilvánvalóvá nem válik, hogy blöffölök?
Rövidesen lefékezett az autó, majd meg is állt. Halkan kattant az ajtóm zárja, a rövid hajú nő mozgolódni kezdett. Mivel nem kaptam semmilyen ezzel ellenkező utasítást, fogtam magam és kiszálltam az autóból. A lábaim enyhén remegtek, el voltak zsibbadva, ezért gyorsan átmozgattam őket, miközben Jorgen és a többi útitársunk is csatlakozott hozzám.
Egy mélygarázsban voltunk. Egy felfegyverzett férfi – minden bizonnyal egy őr – lépett hozzánk, és a pisztolyomért nyúlt, de egy gyors mozdulattal kifacsartam a kezét.
-Nálam marad – jelentettem ki a leghatározottabb hangomon, majd ellöktem a kezét. A férfinek a szempillája se rezdült.
A rövid hajú nő undorodva megkocogtatta a vállamat a pisztolyával.
-Add oda a pisztolyod, vagy nem találkozol soha az Ultorral!
Így amikor az őr ismét a pisztolyomért nyúlt, hagytam hogy elvegye. Megmotozott engem is és Jorgent is. Amikor elkezdte a karórámat méregetni, ráförmedtem.
-Ha hozzányúlsz, szólok a barátaimnak, hogy aktiválják azokat a rohadt bombákat, még akkor is, ha én is felrobbanok veletek! – azt már nem kötöttem az orrára, hogy az okosóra használatba vétele volt az egyetlen módja annak, hogy ezt megtegyem.
Az őr habozva elkapta a kezét, a rövid hajú nőre pillantott megerősítésért, és végül békén hagyta az okosórát. Aztán a két jómadár közrefogott engem és Jorgent, és elindultunk az egyik ajtó felé.
Egy zavaróan szűk lépcsőházba kerültünk, és vagy négy emeltnyit ereszkedtünk benne. Valahol a föld alatt lehettünk, de ennél pontosabb elképzelésem nem volt.
Amikor megérkeztünk a lépcső  aljába, áthaladtunk egy őrzött, vaskos ajtón, ami mögött egy aránylag hosszú folyosó rejtőzött. Az őrökön kívül össz-vissz egy-két emberrel találkoztunk, akiknek idegességtől ide-oda rángatózó szemeiből, és igénytelen külsejükből arra következtettem, hogy a Virus által hátrahagyott gyengébb képességű informatikusok lehetnek. Jellegzetesen szemüveget viseltek, kócos volt a hajuk és morzsák tapadtak a pulóverükhöz.
Ha a folyosó méretét tekintettem kiindulási pontnak, az egész bázis nem lehetett valami nagy. Ez nem lepett meg, hiszen ki tartózkodhatott volna itt egy-pár ügynökön kívül?  Amíg kollaboráltak, a Virus hackereinek a többsége nem innen dolgozott, az Ultor emberei pedig vagy beépültek egyes hírszerzésekbe, vagy pusztán csatlakoztak a mozgalomhoz, és az idejük nagy részét az otthonukban töltötték.
Ez itt bizony az Ultor otthona – gondoltam, ahogy a rövid hajú nő beterelt minket az egyik ajtón.
A következő pillanatban őszintén meglepődtem. Egy modern berendezésű szobába kerültünk, ahol egy hosszúkás, téglalap alakú asztalt kényelmes, bőr bevonatú székek vettek körbe. Csak kevés, meleg fényű lámpa égett a faburkolatú helyiségben, ám egy nagy, kerek sarkú ablakon keresztül beáradt valamennyi az ég hajnali derengéséből. A kilátás letaglózó volt. Az egészet kitette a hevesen hullámzó tenger.
Vagyis… vagyis ez a bunker egy tengerparti sziklába van vájva – döbbentem rá.
Az egyik széken egy nő ült, és az asztal fölé görnyedt. Az arca mellé hulló matt piros és fehér hajtincsei közötti résen keresztül megpillantottam egy vázlatfüzetet. Meglepett hajának absztrakt színösszeállítását.