Isola Ashworth

22. Fejezet: Rossz hírek

Az ujjaim már kezdtek fájni a lázas gépeléstől. Pókokra emlékeztettek, ahogy ide-oda szaladgáltak a billentyűzeten. A láztól és a koncentrációtól izzadságcseppek gurultak le a homlokomon, és azzal fenyegettek, hogy a szemembe hullanak. Az idő ismét valami nehezen definiálható dologgá vált.
Nem értettem, mit mond Mike, de a kezem visszamondta minden egyes szavát. A betűk a szemem előtt gyűltek a képernyőn, a szöveg egyre hosszabbá és hosszabbá vált, szinte vakított a fénye. Az ujjaim nedves nyomot hagytak a billentyűzeten.
A katonák tehetetlenül álltak fölöttem. Furának tűnt, hogy annyi ember van itt, és mégse tudnak semmit se tenni. Csak két számítógép volt, amiket én és Jorgen foglaltunk el.
Azon tűnődtem, ahogy újabb szavak siklottak ki a kezem alól, hogy tulajdonképpen senkinek nem esett volna baja, ha felrobbannak a bombák. A falu lakosságát evakuálták.
Házakért tesszük kockára az életünket – emelkedett ki egy gondolat az agyamban dúló viharból.
-Két perc maradt! – kiáltott fel hirtelen Vanessa valahol.
Két perc. – ismételtem némán.
-Már a végén vagyunk! – keseredett el Mike.
Helyesen cselekszünk – döntöttem el, miközben tovább jártak az ujjaim.
-Már fél perc sincs! – nyögte Vanessa idegesen. Azt kívántam, bár csöndben maradna inkább. Egyre jobban fájt a fejem.
Mike az utolsó utasításokat diktálta. Már egyáltalán nem éreztem, hol járunk időben, de amikor elkezdtek civakodni az informatikusok, még jobban megfájdult a fejem.
-Akkor most mit írjunk? – csattant fel Jorgen.
Vanessának sikerült túlordítania a többieket.
Nem maradt időnk, úgyhogy azt írtuk Jorgennel, amit mondott. Az informatikusok elcsendesedtek, ahogy befejeztük a programot.
A mellettem heverő bombára emeltem a tekintetem, vártam, hogy felrobbanjon, és szilánkokra szakítson. A végsőkig kimerültem, nem volt energiám érezni akármit is. Ha felrobban ez a cucc, hiába volt minden erőfeszítésem, de ez is csak homályosan hatolt el a tudatomig.
Hallottam, hogy mögöttem a katona vigyázzba vágja magát, hogy méltóságteljesen halhasson meg. Talán ha nem érzem úgy magam, mint akit negyven fokon kimostak, majd kicentrifugáltak és kiteregettek az északi-sarkon, én is teszek valami hasonló gesztust.
De akármennyire is eltökéltem magam, egy pillanattal később rá kellett jönnöm, hogy életben vagyok. A bomba egyben maradt. Komótosan visszaemeltem a tekintetem a számítógépre, és észrevettem a bekeretezett, villogó feliratot a képernyő közepén: “PROGRAM LEÁLLÍTVA”
A katonák éljenezni kezdtek, hallottam a fülhallgatómban, hogy Mr. Jonas tapsol, én pedig azon kaptam magam, hogy felsóhajtok és elmosolyodom. Nagyon fáradtnak éreztem magam, de ahogy megpillantottam Jorgent bejönni a helyiségbe, arra gondoltam, mégiscsak örülök, hogy nem haltam meg. A katonák közül előléptek a tűzszerészek, hogy immár biztonságosan hatástalanítsák a bombákat.
Kicsit imbolyogva felálltam. Jorgen egyenesen odajött hozzám, széles mosoly ült az arcán. Ahogy megfogta a kezem, hogy megrázza, összekuszálódott gondolataim csak azt voltak képesek mondani az agyamnak, hogy nagyon jól áll ez a mosoly azokhoz a barna szemekhez.
Most már egészen biztosan lázas vagyok – gondoltam. – Józanon soha nem ismernék be magam előtt ilyesmit. – kezdtem végképp összezavarodni. – Ilyesmit megint csak nem ismernék be magam előtt. Nem ismerném be, hogy nem ismerném be, hogy…?
Hagyjuk.
-Szép volt! – mondta Jorgen.
-Tudom – feleltem, és éreztem, hogy mosolygok, talán annyira, mint még soha életemben.
A tűzszerészek kitereltek minket a szobából, és megparancsolták, hogy menjünk vissza a felszínre. Amikor a lépcsőházba értünk,  észrevettem, hogy még mindig Jorgen kezét szorongatom, és hirtelen elhagyott a vidámság, mintha kiszállt volna belőlem az utolsó csepp energiámmal együtt. Hirtelen megértettem, hogy ez nagyon veszélyes. Hogy csírájában el kell fojtanom ezt az érzelmet, ami kezd gyökereket ereszteni bennem. Nem sokkolt a jelenléte, mintha már egy ideje tudtam volna róla, valahogy gyengéd volt, és mégis erős, kitartó, és legfőbbképpen igaz. Őszinte.
Megkeményítettem az akaratomat, és éreztem, hogy a szokásos ridegségem már félig visszavette a hatalmat fölöttem. Az oly tökéletes önkontrollom még most, ebben a pillanatban is működött. Úgy tűnt, ezt a veszélyes csírát is a kontrollom alatt tartom. Valami keserű íz terjedt szét a számban. Ez vagyok én. 
Ahogy felértünk a lépcső tetejére, és kimentünk a garázsból, megálltunk egymással szemben. Összekapcsolódott a tekintetünk, és láttam, hogy ő is végigment ezeken a gondolatmeneteken. Komor arcán valami fáradt mosoly bújkált a szája sarkában. Ő is tudta, ahogyan én is; megint megértettük egymást pusztán a tekintetünkből.
Én csak halványan mosolyogtam. Mi soha nem kerülhetünk közel egymáshoz. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy könnyű célponttá váljunk. Olyan munkát választottunk, ami nagyobb volt minden másnál, ami mellett nem élhet szabadon az ember. Az emberiség szolgálatában álltunk, az életünk az emberekről szólt, és nem rólunk.
Elfojtottam mindent, és magamra öltöttem a maszkomat. Én nem ez vagyok. Én a rideg ügynöknő vagyok, Isola Ashworth. Valahogy azonban mégis azt mondtam:
-Engem nem nehéz megtalálni, ha én is azt akarom, hogy megtaláljanak.
Bonyolult kifejezés ült ki az arcára, elmosolyodott és lesütötte egy pillanatra a tekintetét, aztán ismét a szemeimbe nézett.
-Sok sikert a továbbiakban… a jövőbeli küldetésekhez – mondta. Maradj életben – üzente a tekintete.
-Neked is – biccentettem.
Egy utolsó pillanatig összekapcsolódva maradt a tekintetünk, aztán hátat fordítottam és elindultam a helikopter felé.
Jobb ez így – gondoltam, és mielőtt a láz teljesen elködösítette volna a gondolataimat, tudtam, hogy Jorgen is valami hasonlóra gondol.
Mert amikor az ember rájön, hogy nem robbant fel, úgy érzi, emiatt a csodálatos dolog miatt immár sokkal több minden lehetséges. De kénytelen rövid időn belül rádöbbenni, hogy nem a világ változott meg körülötte, hanem önmaga, belül.
Fenét megváltozni – csuklottam össze a helikopter padlóján, miután felhúztak a járműre. Valamit kérdeztek tőlem, de nem hallottam őket. – Nem változtam én sehová, lázálmodom…
Alig láttam, hogy Mr. Jonas letérdel mellém. Valahogyan éreztem hogy én és Jorgen még fogunk találkozni. És ez gondolat valamiért nyomasztott. Nem akartam többé látni. Nem akartam, hogy túlbonyolódjanak a dolgok.
Az orvosok idegesen kiáltoztak egymásnak, a helikopter felszállt, aztán a lázálom átvette fölöttem a hatalmat.

Pár napig egy kórházban voltam. Gyorsan gyógyultam. Persze sok időt fog igénybe venni, mire a kínzás és a harcok maradványai hegekké fakulnak, de a testem gyorsan erőre kapott. Máskor utáltam kórházban lenni, de most éreztem, hogy szükségem van erre a pihenésre. Nagyon sokat megtettem ezért a küldetésért, tulajdonképpen többet is, mint kellett volna, de összességében elégedett voltam a teljesítményemmel.
Valami azonban mégiscsak zavart. Szokatlan gondolatok és érzelmek motoszkáltak bennem, pedig reméltem, hogy ez a furcsa jelenség megszűnik, amint vége szakad a küldetésnek. Nem voltak erősek, pusztán éreztem, hogy valami nincs rendben.
Talán túl sok időm van gondolkodni – gondoltam az ágyamban fekve, és úgy döntöttem, inkább megpróbálok aludni.
Így mikor kiengedtek a kórházból, erőre kapva de komoran vonultam ki az épületből a holmimmal. Mike eljött értem autóval, és elfuvarozott az ICTIA koppenhágai bázisára.
Mr. Jonas szokás szerint hellyel kínált minket egy tárgyalószobában.
-Először is had gratuláljak a küldetéshez! – köszörülte meg a torkát. – Mind a ketten kiváló teljesítményt nyújtottak!
Mosolygott, de én észrevettem a gondterheltséget a vonásaiban. Hirtelen megéreztem, hogy rossz hírekre kell számítanom.
-Még bizonyos dolgokat meg kell beszélnünk azonban – mondta.
Ahogy sejtettem.
-Az Ultorból máris sikerült kicsikarnunk valamennyi információt – kezdett bele. – A szervezetének tagjait hamar meg fogjuk találni. A Virus azonban több gondot fog okozni. A hackereik az egész világot behálózzák, és sajnos rengeteg olyan adatbázishoz hozzáférést szereztek – többek között a miénkhez is – amikhez, nos… nem kellett volna. Ez nagy káoszt fog generálni az állami vezetőségeknél. A dolgoknak ez a része már nem tartozna magukra, ellenben attól tartok, ezúttal valamilyen mértékben mégiscsak ez a helyzet.
Értetlenül néztem rá, aztán Mike-ra. Mike bocsánatkérően lebiggyesztette az ajkát, és elővette a laptopját.
-Azt hiszem, ez neked szól – fordította felém a képernyőt.
-“Minket is Ultorrá tettél, Diana” – olvastam fel hangosan.
Feszülten ráncoltam a szemöldökömet. Ez nyilvánvalóan azt jelenti: “Minket is bosszúállókká tettél, Diana”.
-Ez egy fenyegetés – értettem meg.
-Valószínűleg üres fenyegetés – vont vállat Mr. Jonas.
-Nem az – jelentettem ki hidegen. Éreztem, hogy nem az. Ez egy igencsak komolyan gondolt fenyegetés volt. Ismertem már ennyire a Varangyot. Az a férfi kerüli az ilyen lépéseket, de ha egyszer megteszi, akkor azt nagyon komolyan teszi.
-Nem sokkal azután kaptuk ezt az üzenetet, hogy az ICTIA elkapta az első Virus ügynököket.
Nem néztem egyik férfinek a szemébe se. Nem mintha meg lettem volna lepődve. De nem tetszett ez a fenyegetés. Rossz előérzetem volt.
-A következő, amit meg kell beszélnünk, Hofer ügynök – váltott témát Mr. Jonas. Ezúttal feldúltnak tűnt, de nem igazán érdekelt.
-Mégis mi volt ez az egész? – meredt rám szemrehányóan.
Sötéten, ferdén néztem rá.
-Szerintem ismeri Vanessa Hofer történetét, mert regisztrálva kell hogy legyen az ICTIA adatbázisában. És azt hiszem, igazán nincs mit magyaráznom a cselekedeteimen.
-Az az ügynök elárult minket – csóvált a fejét Jonas. – És immár másodjára megszökött. Kicsúszott a markunkból!
Megkönnyebbültem. Ezek szerint Vanessa biztonságban elmenekült.
-Nem engedték, hogy legális úton hagyja ott az ICTIA-t. Mi más választása lett volna, mint megszökni? – tettem fel a költői kérdést.
-Isola – szólalt meg Mike a dohányzóasztalt nézve. – Vanessa átállt a Virus oldalára, és megpróbált megölni minket.
Nem törődtem vele, hanem előredőltem, és ádázan Mr. Jonas szemébe fúrtam a tekintetem. Láttam, hogy szúrni kezd ettől a szeme.
-Engem próbált megöletni, nem téged, Mike – tisztáztam. – Irigységből. És akármit tett is Vanessa Hofer, az ICTIA méltánytalanul, igazságtalanul bánt vele. Megállapodást kötöttem Vanessával, amihez tartani is fogom magam. Ha bárki – hangsúlyoztam – , ha bárki az ICTIA-től Vanessa Hofert háborgatja, annak én fogok az útjába állni.
Ha meg bárki más háborgatja Vanessát, az már az ő baja lesz – tettem hozzá gondolatban.
Mr. Jonas gondterhelten farkasszemet nézett velem, aztán feladta, és elfordította a tekintetét. Felsóhajtott, és nem mondott semmit.
-Óvatos legyen, Isola – figyelmeztetett végül. – Nem biztos, hogy meg tudom védeni magát ezügyben.
-Meg tudom védeni magam – biccentettem.
A küldetés-felügyelő zavartan megköszörülte a torkát.
-Hát akkor, erre majd még később visszatérünk. Mielőtt azonban rátérnénk az utolsó megbeszélnivalóra, szeretném, ha túlesnénk a papírmunkán.  Miután aláírtunk Mike-kal pár papírt, Mr. Jonas betette a dokumentumokat a szkennerbe, és visszahuppant a velünk szembeni kanapéra.
Észrevettem, hogy az ujjai a ruhája szövetét piszkálják, és sejtettem, hogy most jönnek a legrosszabb hírek. Talán Guillaume-nak súlyosabb a sérülése, mint hittük? – tűnődtem. – Hogy lehetne az? Hiszen..
-A küldetés sajnálatos módon emberi veszteségekkel is járt – bökte ki Jonas.
-Guillaume – mondtam.
-Nem, Guillaume ügynökkel minden rendben. Még kórházban van, de rendbe fog jönni.
Felvontam a szemöldököm, ezzel jelezve neki, hogy folytassa. Felsóhajtott, aztán gyengéd hangon megszólalt:
-Isola, ha jól értem, ön és Lucas Yamashita gyermekkori barátok voltak.
Lefagytam. Hirtelen megértettem. Rettegni kezdtem, nem akartam hallani a folytatást. A bűntudat belém mélyesztette hegyes karmait. Már nem láttam se Jonast, se Mike-ot, csak Göteborgot, és a felfegyverzett bűnözőket. Lövések dördültek az emlékeimben.
A szemöldökeim ijesztő szögben ráncolódtak össze, gyorsabban kezdtem szedni a levegőt. Azt hittem, sírni fogok, de nem jöttek könnyek a szemembe. Ha Isola Ashworthöt sírni látnák, rendesen meg is lepődnének ezek az emberek ebben a szobában. Pedig sírnom kéne, nem?
Mr. Jonas ajkai megmozdultak, és végleges szavak hatoltak el a tudatomig.
-Attól tartok, Lucas Yamashitát lelőtték Göteborgban, és azon nyomban el is hunyt.