Isola Ashworth

17. Fejezet: A blöff

Egyetlen pillantással elhallgatattam Lucas-t és Guillaume-ot, akik tiltakozni akartak, és követtem a férfit. Tudtam, mélyen belül, hogy nem fog bántani, de amúgy is bíztam annyira a képességeimben, hogy ne tartsak tőle. Úgy véltem, még törött bordákkal is képes lennék megvédeni magam – vagy legalábbis életben maradni.
-Tudja, hogy miért vagyok itt – szólalt meg hirtelen a férfi, ahogy hallótávolságon kívülre értünk a többiektől.
Sejtettem, hogy a nyomunkban fognak maradni, de pont kellőképpen lemaradva.
Kijelentés volt, nem kérdés; nem feleltem hát. Minden porcikámmal erre az emberre koncentráltam, és elfojtottam a gondolataimat, mert muszáj volt jól kijönnöm ebből a beszélgetésből. Annak ellenére, hogy az érzéseim azt bizonygatták nekem, hogy megbízhatok ebben az emberben, realistán kellett gondolkodnom, és nem szabadott kizárnom a tévedést lehetőségét. Ezt az embert azért küldték utánam, hogy megöljön.
Résen kell lennem.
A Haga kerület felé keveredtünk; aznap már másodszor jártam errefelé. Nem véletlenül, ugyanis kifejezetten közel volt a kikötőhöz, másrészt Göteborg legszebb kerülete volt.
Erősen alkonyodott, az utcákon fények gyúltak, emberek mentek ide-oda. Kifejezetten jó hangulat uralkodott… ami furcsán hatott. Elvégre huszonnégy órán belül valahol a világon bombák fognak robbanni, és a mi felelőségünk volt megakadályozni ezt.
-Kicsoda maga valójában, Isola Ashworth? – kérdezte a férfi.
A hangja nyugodt volt, mély és dallamos, tökéletesen beszélt angolul. Tetszett, ahogy a nevem hangzott a szájából, valami szépnek, de határozottnak tűnt.
Nem válaszoltam, csak elővettem az ICTIA-igazolványomat. Szerencsére a Virus és az Ultor emberei is úgy vélték, hasznukra válik, ha nálam hagyják ezt az igazolványt, hátha igazolnom kell magam a hatóságok előtt. Most pont ez történt, csak nem egészen úgy, ahogy ők gondolták.
A férfi megállt, kivette a kártyát a kezemből. Én is megálltam, és néztem, ahogy nézi az igazolványomat. Nem lehetett idősebb harminc évesnél. Végül felnézett rám, és jól megnézett magának. Az arckifejezése derűs volt.
Tetszett, hogy nem búskomor, hogy ilyen szenvtelen, hogy így megőrzi a nyugalmát ebben a pillanatban, és még mosolyog is hozzá.
Én is pont ugyanezt szoktam tenni. Annyira fárasztó tud lenni, amikor átmegy valaki drámakirálynőbe.
Egy pár másodpercig egymás szemébe néztünk. Olyan érzésem volt, hogy olvas a tekintetemben. Talán azért, mert én is olvasni véltem az övében.
Visszaadta nekem az igazolványkártyámat, és továbbindultunk az utcán. Szembe jött egy csapat gimnazista, kikerültem őket, és ismét a norvég ügynök mellett ballagtam. Ahogy visszatértem az oldalára, vetettem rá egy kérdő pillantást.
-Jorgen Falstad – mutatkozott be a férfi. – Mondanom sem kell; a norvég hírszerzésnek dolgozom.
-Valóban, erre magamtól is rájöttem – biccentettem egy szemtelen mosollyal.
Pár percig ismét csöndben maradtunk, mert egy hangoskodó turistacsapat miatt úgyse hallottuk volna egymást. Aztán:
-Nem ölte meg Steen ügynököt – megint csak kijelentés volt. – Nem kémkedéssel foglalkozik. Akkor ki áll mindemögött? A Virus?
Ezek szerint meghallotta ezt az egy szót a múltkor a Temze partján, és utánajárt.
Gyorsan végiggondoltam milyen választ lenne célszerű adnom.
-Ultornak nevezik – mondtam.
-‘Bosszuálló’? – pillantott rám Jorgen.
Bólintottam.
-Elméletileg eredetileg önmaga is titkosügynök volt. És most bosszút áll, amiért kihasználták.
-Mennyien állnak mellette?
-Nem tudom. Sokan – pár lépés után folytattam – Az Ultor mellett van a Virus nevű hackercsapat is. A két szervezet együtt azt teszi, aminek én is áldozatul estem; meghackelik a hírszerzések rendszerét, és hamis bizonyítékokat juttatnak el hozzájuk egy másik hírszerzésnél dolgozó ügynököt illetően. A Virus miatt már nem kell aggódnia, ugyanis direkt utunk van hozzájuk. De az Ultor a prioritás jelenleg.
-Hallgatom – biccentett Jorgen.
Szólásra nyitottam a szám, de egyszer csak dördülés hallatszott. Valaki elsütött egy pisztolyt.
Reflexből a földre vetettem magam, de egy gyalogos nekem ütközött, és átestem Jorgenen. Egy oszlop tövében értem földet a hátamon, és csillagokat láttam. Kegyetlen fájdalom nyilallt a bordáimba, és pár percig mozdulni se tudtam tőle.
Az emberek sikoltozva szétrohantak a szélrózsa minden irányába, homályosan érzékeltem a cipőiket. Az első épkézláb gondolatom az volt, hogy Guillaume-ékra lőhettek, mert senki nem hullott a földre hozzám és Jorgenhez közel. Nagyon reméltem, hogy nem esett bajuk. Kétség sem fért hozzá azonban, hogy az Ultor emberei vannak itt. És értem jöttek, ahogy azt Vanessa előre megjósolta.
Jorgen, még mindig a földön fekve rám nézett. Elkomorodott és értetlenséggel vegyes riadtsággal fölült.
-A bordáim – hörögtem – El vannak törve.
A férfi fölpattant, és óvatosan fölsegített.
-El kell tűnnünk – mondta, és már indulni készült, kezével enyhe nyomást helyezve a vállamra akart elindítani.
-Nem – jelentettem ki a bordáimba nyilalló fájdalom ellenére határozottan.
-Mi? – torpant meg összezavarodva.
Megragadtam a karját, és jól a szemébe néztem.
-Ha nem állítjuk meg őket, bombák fognak robbanni – mondtam halkan. – Ez a legjobb esélyünk arra, hogy megtudjuk, hol vannak azok a bombák. Hagyjuk magunkat elkapni. – a zsebembe nyúltam a másik kezemmel, és kitapintottam a pisztolyt és a fülhallgatókat, amiket Guillaume adott.
Jorgen szótlanul nézett rám. A kimondatlan kérdés ott volt a szemeiben: és mi garantálja, hogy nem fognak egész egyszerűen lelőni minket?
-Segítsen nekem – kértem. – Ha megállítjuk a bombákat, talán a maga ügye is megoldódik!
Pókerarccal bólintott, én pedig köszönetképpen biccentettem neki.
Ebben a pillanatban vettem észre az Ultor vadászait. A hátunk mögül érkeztek, és félrelökdösték az útjukba kerülő gyalogosokat. Amikor megláttak engem, megtorpantak és rám szegezték a pisztolyaikat.
Gyorsan előkaptam a zsebemből a fülhallgatókat, amiket Guillaume-tól kaptam, betömtem őket a fülembe, és bekapcsoltam a mikrofonomat, hogy Lucas, Vanessa és Guillaume mindent hallhassanak. Jorgen elé álltam, aki próbálta a gyalogosok tudtára adni, hogy késedelem nélkül húzzák el a csíkot. Úgy tűnt, sikerült neki, mert mindenki a lehető leggyorsabban iszkolt el a kettőnk és az Ultor emberei közötti területről – habár ezt valószínűleg felszólítás nélkül is megtették volna.
Fölemeltem a két kezem, és fölszegtem az államat. Rendíthetetlenül álltam, akár egy szikla.
-Ha nem teszitek le azonnal a fegyvert, fölrobbantunk titeket – mondtam hangosan, de nyugodt hangnemben, mielőtt elsüthették volna a pisztolyaikat. – Ha engem megöltök, a Virusös barátaim azonnal fölrobbantják a bombákat, amikkel aláaknáztuk a bázisotokat.
Nem kaptam választ, de az egyik férfi a füléhez emelte a kezét, amiből arra tippeltem, hogy parancsot vár egy felettesétől. Igyekeztem nem törődni a ténnyel, hogy egy perccel ezelőtt rukkoltam elő életem legnagyobb blöffjével. Hiszen a legkevésbé sem tudtam volna most fölrobbantani a bombákat, és még kevésbé voltak Virusös barátaim. Még Vanessa se számított teljesen Virusösnek. De határozottan nem ártott azzal áltatnom őket, hogy hivatásos hackerek állnak a hátam mögött.
Végül a bűnözők öles léptekkel megindultak felénk, mígnem csak egy méter választott el minket egymástól. A csapat vezetőjének durva arcvonásai voltak, szemei sötét kutakra emlékeztettek, barna haja mintha teljesen kifakult volna. Forradások tarkították az arcát.
Meg sem rezdültem, flegmán, sztoikusan pillantottam a szemébe, és sikeresen álltam a pillantását.
-Ki vele köpönyegforgatócskám – suttogta vészesen halkan a férfi. – Mondd, hol vannak azok a bombák!
-Egyértelműen blöfföl – szúrta oda egy nő, akinek rövidre nyírt frizurája volt.
-Legkésőbb holnap megtudjátok, hogy blöffölök-e – mosolyogtam nyugodtan, mindenfajta öröm nélkül. – De ha most megöltök, előbb is fény derül az igazságra.
-Hol vannak a bombák? – ismételte meg a kérdést a férfi, oda se nézve intve a csapattársának, hogy maradjon csöndben.
-Csak és kizárólag az Ultorral vagyok hajlandó tárgyalni – húztam ki magam.
-Öljük már meg! – hördült fel felháborodottan egy harmadik bűnöző.
-Nyugodtan – biccentettem – De ha meghalok, velem haltok ti is – ugyanaz a mosoly volt az arcomon, mint az előbb, ahogy ezt mondtam.
A csapat vezetője szemlátomást a fülhallgatójára figyelt egy pár pillanatig, majd felém és Jorgen felé intett, mire elindult felénk két ember a bűnözők közül. Villámgyorsan elhátráltam, és előkaptam a pisztolyomat.
-Ha közelebb jöttök, ha hozzánk értek – a fülemhez emeltem a kezemet – szólok a barátaimnak, hogy aktiválják a bombákat! – figyelmeztettem őket.
Egyszerre hallottam szitokszavakat különböző nyelveken.
Mielőtt a bűnözők bármit is reagálhattak volna, egy kocsi fékezett le mellettünk. Kinyílt az egyik ajtó.
-Befelé! – mordult ránk dühödten a fakó hajú férfi.
A szívverésem felgyorsult, fogalmam nem volt, mi sülhet ki ebből az egészből. Az autót néztem, lázasan törtem a fejem, és egy pillanat alatt arra jutottam, hogy ez az autó csakis az Ultor embereié lehet. Gyorsan átgondolva a dolgokat úgy jöhettünk ki legjobban a küldetésből, ha most engedelmeskedünk. Fogtam magam, és bemásztam a nyitott ajtón, Jorgennel a nyomomban. Utolsó pillanatban még a rövid hajú nő is bevetette magát mellénk a hátsó ülésre.
Még hallottuk, ahogy a sebhelyes arcú férfi felkiáltva elterelgeti a csapatát:
-Mozgás mindenki, jönnek a zsaruk!
A rövid hajú nő becsukta az ajtaját, és az autó máris elindult. Dobogó szívvel előrefordultam. A sofőr- és anyósülésen két férfi ült, de az arcukat eltakarta egy-egy napszemüveg.
Jorgenre pillantottam, sikeresen leplezve riadalmamat, ugyanis tényleg nem tudtam, mennyire áll gyenge lábakon a tervem. A férfi szenvtelenül pillantott rám, és ez meglepett. Azt hittem, éktelenül dühös lesz, amiért belekeverem valami életveszélyes baromságba, de csalódnom kellett benne, pozitív értelemben.
Egészen másnak képzeltem el – gondoltam. – Sokkal jobban hasonlítunk egymásra, mint hittem.
Annak ellenére, hogy megnyugtatott a viselkedése, frusztráltnak éreztem magam. Sokkal könnyebb lett volna, ha nem hasonlítunk egymásra egy csipetnyit sem. Ha hidegvérrel meg tudnánk ölni egymást. Ahelyett, hogy valamelyikünk viszonylag fájdalommentesen meghalna, és a másikunk jól járna, mindkettőnk számára megbonyolódtak a dolgok. Engem megkínoztak… és a jó ég tudja, talán őt is megbüntették. Valószínűleg még mindig azt várják tőle, hogy öljön meg engem. Vagyis ha nem sikerül bizonyítanunk, hogy nem öltem meg azt a Steen nevű ügynököt, ha nem sikerül megakadályoznunk azt a nyamvadt robbantást, akkor valamelyikünknek hidegre kell majd tennie a másikat.
Hogy jutottunk pár nap leforgása alatt ilyen szituációba?
Fáradtan a hajamhoz nyúltam, és hirtelen észrevettem, hogy tök kócos vagyok. A kontyom inkább hasonlított szénakazalra. 
A rövid hajú nőre pillantottam, aki Jorgenre fogta a pisztolyát. A sajátom a kezemben volt, ami a combomon hevert. Dobtam egyet a fejemen, hogy megszabaduljak egy göndör hajtincstől, ami zavarta a látásomat, majd Jorgen kezébe nyomtam a fegyvert, hogy nála legyen, amíg újra összefogom a hajamat. 
Furcsa volt egy ennyire hétköznapi dolgot tenni ennyire nem hétköznapi körülmények között.