Isola Ashworth

10. Fejezet: Cselszövések

Óvatosan kinyitottam a szemeimet. Egy szobának a padlóján hevertem. A kabátom és az ingem mellettem voltak gombócba gyűrve. Vacogtam az alsótrikómban. A vállamon lévő friss kötés mellett immár a karomon is volt egy. Megmoccantam, és egyből megállapítottam, hogy mindenhol lila és zöld foltok borítanak. A hideg padlónak nyomódó arcom is egyértelműen fel volt dagadva.

A fájdalom olyan mértékűnek bizonyult, hogy sírni se bírtam volna, ha ahhoz szottyan kedvem, már csak azért sem, mert teljesen ki voltam száradva. Szomjaztam és éheztem, ugyanakkor annyira összeszorult a gyomrom és olyan hányingerem volt, hogy nem tudtam, képes vagyok-e akármit is lenyelni. Nehézkesen lélegeztem, abban se voltam biztos, hogy nem tört-e el egy-pár bordám.

Emlékeztem az utolsó pillanatokra, mielőtt elájultam, amikor bedobtak ebbe a koszos verembe.

-Legközelebb igyekezz jobban! Ez nem elég – mondta egy ember, de fogalmam nem volt kicsoda. Annyira szédültem, hogy magam körül csak homályos foltokat érzékeltem.

Teljesen el voltam veszve. Megint nem éreztem semmit, most azonban nem csodálkoztam ezen. Azt hiszem, nem is kellett volna semmit se éreznem. Mit érezhettem volna? Szomorúságot? Dühöt? Keserűséget? Mire föl? A fájdalmam fizikai volt.

Nem próbálkoztam tovább a mozgolódással. A testemet megrongálták, gyengévé és sebezhetővé váltam. Éhes voltam, a torkom elviselhetetlenül száraz volt. A nyelés felért egy kínzással – pedig igazán nem kívántam egy másodikra.

Egyfajta ébredésnek bizonyultak ezek a pillanatok. Ráébredtem ugyanis, hogy én is csak emberből vagyok; hogy mennyire sebezhetővé és kiszolgáltatottá tesz minket a testünk. Ennyire még soha nem gyengítettek meg.

Ez a gondolat jobban fájt, mint a sérüléseim. Ki akartam tartani, harcolni, erős maradni, de még én se lehettem mindenre képes. Időre volt szükségem, hogy talpra álljak.

Lehunytam a szemeimet, s ekkor eszembe jutottak a norvég ügynök barna szemei. Hirtelen egyedül éreztem magam, és abszurd módon azt kívántam, bárcsak itt lenne velem, annak ellenére, hogy tudtam, hogy meg kell ölnie engem. És mégis, a szemei csak arról meséltek nekem, hogy megbízhatok benne, hogy soha nem fog bántani engem. Megértés sugárzott belőlük, és ettől a megértéstől úgy éreztem, hogy olyasvalakivel állok szemben, akire mindig számíthatok. Egy biztos pont, bent, bennem, amire elég rágondolnom, hogy megnyugodjak.

Ez számomra egy új érzés volt. És nem voltam olyan állapotban, hogy letagadjam magam előtt, mennyire jólesik ilyesmit érezni.

Arra is emlékeztetett a szempár, hogy nem áldozat vagyok, hanem én hoztam áldozatot. A Mythology azt várta tőlem, hogy öljem meg a két norvég férfit, és egyiket sem sikerült. Éreztem, hogy nem bírnám elviselni, ha megöltem volna a szép szeműt, és ugyan Ruudot igazán nem sajnáltam volna ha halálos sebet ejtek rajta, de ilyen módon az ICTIA el tudja kapni a kórház biztonságában, ahová bevitték. Megszenvedtem ezért, de előrébb lendítettem az ügynökségem nyomozásán, és életben hagytam egy számomra ismeretlen – de mégis megmagyarázhatatlanul értékes embert.

Belevesztem a szempárba, amit annyira jólesett volna élőben nézni, megérinteni az embert akihez tartoztak. Arra lettem figyelmes, hogy másra sem vágyok, mint hogy közelebbről megismerjem a norvég ügynököt. Ha nem vagyok ennyire kimerült, gyerekesnek minősítem a gondolataimat, de ehelyett inkább mély álomba merültem.


Már egy másik helyen, egy szőnyegen feküdtem, amikor legközelebb felébredtem, azonban sejtettem, hogy átvittek egy másik épületbe miközben aludtam. Ételt és italt hozott nekem a Mythology valamelyik alacsonyabb rendű tagja. Óvatosan a vízért nyúltam, a látogatómnak csak a lábát láttam, mert hason feküdtem.

Miután megettem a kevés ételt – a cipője alapján ugyanaz az ember a hónom alá nyúlt, és durván talpra állított. Nem vettem a fáradtságot, hogy felemeljem a fejem, és megnézzem, ki az. Nem érdekelt. Azt pedig tudtam, hogy nem is Lucas és nem is Thor. Végigvonszolt egy világos folyosón, kinyitott nekem egy ajtót, és belökött rajta. Mögöttem kattant a zár, ahogy elforgatták benne a kulcsot

Megkapaszkodtam az ajtófélfában, és bebotorkáltam a helyiségbe. A szoba pici volt; mintha egy átlagos lakás gyerekszobája lett volna, ahova betoltak egy priccset meg egy széket, amin a sporttáskám pihent. Kicsiket lépve tudtam csak megközelíteni. A kezem remegett, miközben elhúztam a cipzárját. Koordinálatlan mozdulatokkal túrtam a táskába. A priccsre rogytam, amikor a kezembe akadt egy zokni, amiben kitapintottam az okosórát. Két dologért is hálát rebegtem: azért, hogy volt annyi eszem, hogy ebben a zokniban hagyjam az eszközt, és azért, hogy utánam hozták a sporttáskát.

Gyorsan bekapcsoltam az okosórát.

Végre, Isola! – érkezett máris az első üzenet. – Miért nem írtál?