Isola Ashworth

15. Fejezet: A módosított terv

A szalvétám valósággal megbabonázott. Ennyi, elszabadultak a gondolataim, és forgószélként söpörtek végig az agyamon.
Az asztal túloldalán egy elkeseredett nő ült, akinek megkéselték a magzatát. Az ügynökségem úgy tett, mintha semmit se látott volna az egészből. Ugyanez a nő először meg akart öletni engem, majd rájött, hogy inkább barátot akar keresni bennem. A küldetés elhúzódott, túlbonyolódott, mindeközben egy egész napig kínoztak engem. Az érzéseim egyik pillanatban túlcsordultak, és nem bírtam elkülöníteni őket egymástól, a következőben már porrá hulltak.  
Lehetne ennél rosszabb a helyzet?
Vanessára gondoltam. A válasz az; hogy igen, lehetne ennél sokkal rosszabb is a helyzet.
Milyen mélyre süllyedhet még az emberiség?
Mit tegyek, mit tegyek? Mi a legjobb döntés?
Döntésképtelen voltam. A küldetésem az volt, hogy segítsek felszámolni a Virust és a Mythologyt is… a rejtélyes Ultort. Egy percig se vettem fontolóra, hogy átállok a Virus oldalára, de ahhoz, hogy megállítsam őket, Vanessát kellett volna használnom. És ezt nem tehettem meg vele. Tudtam, hogy az ICTIA a legjobb esetben is börtönbe záratná egész hátralevő életére. Vanessa egy áldozat volt. Az ügynökvilág áldozata. A legbrutálisabb módon megcsonkították, és kihasználták.
Nincs jogom még jobban tönkretenni az életét.
Az ICTIA ott követett el végzetes hibát, hogy nem hagyott neki szabadságot. Megsértették a személyiségi jogait, pedig elég lett volna közbeavatkozniuk abban az esetben, ha Vanessa tényleg nekiindult volna bosszút állni.
Szó sem lehetett róla, hogy én odaadjam Vanessát az ICTIA-nek. Tárgyilagosan értékelve is a helyzetet, igazat kellett adnom a nőnek.
Döntenem kellett afelől, hogy mitévő legyek. És gyorsan.
-Isola? – Lucas állt az asztal mellett, és hirtelen rájöttem, hogy már harmadszor mondja a nevemet. Sisteregve cikázó gondolatokkal néztem fel rá.
-Megmondom, mi lesz most – jelentettem be határozottan. Vanessa csüggedten, reményveszetten, Lucas értetlenül nézett rám.
-Vanessa – emeltem a nőre a tekintetemet. – Segítened kell nekünk legyőzni őket. Az Ultort. Akárhogy hívják.
Szólásra nyitotta a száját egy keserű, gunyoros horkantás kíséretében, de nem hagytam szóhoz jutni. Az elmúlt percekben mindent kiértékeltem magamban, minden árnyalatot alaposan szemügyre vettem.
-Tudom, mit akarsz mondani. Tudom, hogy nincs a legkevesebb okod sem arra, hogy akár csak a kisujjadat megmozdítsd az ICTIA érdekében.
Lucas-nak elkerekedtek a szemei.
-De azt kérted, hogy beszélgessünk őszintén – komolyan néztem Vanessára. – Így hát megteszem, amit kérsz, és őszinte leszek. Tudom azt, hogy a Virus olyan dolgokra akar kényszeríteni engem, amiket nem akarok megtenni, pont annyira nem, mint amennyire te sem akarod teljesíteni az ICTIA parancsait. Tehát értem tedd ezt most meg, Vanessa. Megöltem neked azt a két ügynököt, de ennél többet nem adhatok. Van egy feladatom, amit teljesítenem kell. Segíts elkapni az Ultort – győzködtem – és elintézem neked, hogy soha többé ne kelljen aggódnod az ICTIA miatt; hogy békésen eltűnhess.
-És a Virus? – kérdezte Vanessa. A bizalmatlanság csak halványan pislákolt a szemében. Megállapodtunk az őszinteségben, és valamennyire érezte, hogy igazat mondok, ahogyan én is tudtam, hogy ő se hazudik.
-A Virus egy bűnözőcsapat, akik iránt semmi empátiát nem tanúsítok. – tisztáztam. – Ugyanúgy tönkretesznek egyes emberéleteket, ahogy a tiéddel is tette az ICTIA. Muszáj felszámolnom őket. De itt az ideje, hogy önző legyél, Vanessa. Annyi szenvedés után legyél végre önző, és ne foglalkozz a Varanggyal meg a többiekkel. Itt a lehetőség, hogy eltűnj a titkosügynökségek szeme elől. Ha hiszed, ha nem, fedezni foglak, és rajtam senki nem jut át.
-Miért cselekednél ekképpen, Isola? – kérdezte Vanessa a halántékát masszírozva. Eljutottunk a beszélgetés legnehezebb fázisába. Száz százalékosan meg kellett győznöm afelől, hogy igazat mondok. 
-Mert te is egy áldozat vagy – mondtam őszintén. – És azért lettem titkosügynök, hogy az áldozatokat védelmezzem. Meg akartál öletni, igen, ha jól sejtem azért, mert én vagyok az egyik legjobb ügynöke az ICTIA-nek, és gyűlöltél ezért.
Nem egoistán mondtam ezt. Megint csak őszinte voltam.
-De nem sikerült ezt elérned – folytattam. – És mivel lennék jobb a bűnözőknél, ha bosszúból megölnélek? Érdemes belemenni ebbe a véget nem érő öldöklési spirálba? – tettem fel a költői kérdést. – Ez az ügy nem válhat számomra személyessé, hát nem is hagyom neki, hogy azzá váljon. Én csak az első név voltam, aki szembejött a tehetséges ügynökök listáján. – Vanessa figyelmesen nézett engem. Talán elismerően. Csöndesen befejeztem a mondandómat – Megérdemled, hogy nyugalomban éld le az életed hátralévő részét. Ez az ajánlatom. De nem egy jótékonykodási szervezet vagyok, és ha azt akarod, hogy segítsek rajtad, az én szabályaim szerint fogsz játszani.
Beletartott egy percbe, amíg felfogtam, hogy nagyon is valószínű, hogy most beszéltem életemben a legtöbbet. De ezek a szavak valahonnan mélyről, a lelkem egy számomra ismeretlen bugyrából szakadtak fel, és ki kellett mondanom őket. Még életemben nem voltam ennyire őszinte. Minden egyes szót, amit mondtam, komolyan gondoltam. Érzelemmentes mérlegeltem a lehetőségeimet, és erre a megoldásra jutottam. Mindent ésszerűen, racionálisan átgondoltam, és a fenti beszédem ezeknek a gondolatoknak a szavakba öntése volt. Nem tudom, mi idézett elő bennem egy ennyire mély megnyilvánulást. Talán életemben először empátiát tanúsítottam. Talán nehéz volt megoldani ezt az ügyet, és elegem lett a sok igazságtalanságból, ami megtörtént.
-Hát én meg miről maradtam le? – kérdezte Lucas tátott szájjal.
-A terv megváltozásáról. – nem néztem rá, amikor határozottan feleltem neki. – Vanessa, mi a válaszod?
A nő ismét a szemeimbe bámult, hogy azokból olvassa ki a gondolataimat. De pusztán ugyanazt láthatta bennük, amit már elmondtam, és ezt ő is hamar észrevette.
-Rendben – biccentett. – Játszom a szabályaid szerint.
Odanyújtottam neki a kezemet, mire megrándultam. A nagy gondolkodásban megfeledkeztem törött bordáimról. Vanessa megrázta a kezemet
-Jó. – Lucas lassan leült a székére. – Akkor most, hogy a hölgyek mindent eldöntöttek nélkülem, valaki beavatna abba, hogy hogyan is változott meg a terv?
Nem törődtem a kérdésével. Ráértem akkor választ adni neki, amikor majd kettesben leszünk.
-Ki az Ultor? – kérdeztem Vanessától. A kérdés azóta ott lappangott a fejemben, amióta Thor kimondta a nevet.
Vanessa elfordította a tekintetét, és felsóhajtott, de azért válaszolt.
-Az Ultor. A Bosszúálló. – rövid szünetet tartott, összeszedte a gondolatait. – Az elmúlt másfél évben emelkedett fel ez az ember. A Virusnél azt suttogták, hogy nő, de nem igazán tudja senki sem. Még – ahogy te nevezed – a Varangy se találkozott vele soha.
-Miért 'Bosszúálló'? – kérdeztem. – Miért utal ez a név valamire, valami olyasmire, ami igen csak hasonlít a te helyzetedre? – a szemébe fúrtam a tekintetemet, minden egyes apró rezdülését elemeztem.
Vanessa összepréselte az ajkait.
-Megint csak azt tudom mondani neked, amit a Virusnél hallottam. – a testtartása laza volt, a tekintete nyugodt, még az orrlyukainak szinte észrevehetetlen tágulása se kerülte el a figyelmemet, ahogyan lélegzett. – Az Ultornak nincs története, legalábbis nem olyan, mint nekem. Senki sem tudja honnan jött, s ki ő; egyszerűen itt termett a semmiből egy rakás követővel. Abban az ideológiában hisz, hogy a hírszerzések az igazságszolgáltatás látszata mögött valójában a politikusok személyes sérelmeit bosszulják meg. Sajnos valóban nem ritkák az ilyen esetek.
-Nem, nem azok – értettem egyet. Lucas is egyetértően hümmögött, elgondolkodva kapkodta a tekintetét köztem és Vanessa között.
-Az „Ultor” név ennek a kiforgatása – magyarázta Vanessa.
-Ez mintha arra utalna, hogy önmaga is ügynök volt egy darabig – morfondíroztam. – Bosszúálló, mint titkosügynök... És Bosszúálló, mint aki bosszút áll, amiért bosszúállónak használják személyes célokra.
-Lehetséges. Mindenesetre elég sok embert sikerült maga mellé állítania. A nagy részük kihasznált, kiszipolyozott ügynökökből áll, olyanokból, amilyen én is vagyok, csak akik velem ellentétben teljesen kifordultak önmagukból. A maradékukat védtelenül maradt és károkat szenvedett civilek teszik ki.
-Hogy találom meg őket? – kérdeztem.
Vanessának a viselkedése tökéletesen alátámasztotta, hogy igazat beszél. Megbíztam a saját ítéletemben.
Komoran csóválta a fejét. – Nem hiszem el, hogy feltetted ezt a kérdést, Isola. Fölösleges keresned őket. Ők fognak megtalálni téged, ebben egészen biztos lehetsz. Tudod mi a baj? Hogy nincs az égvilágon semmi, ami miatt meg akarnák kímélni az életedet.