A remény - Megsebzettek

🤯10.fejezet🤯

Tegnap ahogy vége lett a meccsnek mindenki a Gödör-be ment, és jól leittuk magunkat, hogy megünnepeljük a győzelmünket. Azt sem tudom mikor estem haza viszont rohadt fáradt vagyok, és valahol a szobámban a telefonom csak nem akarja abbahagyni a csörgést. A rohadt életbe már! Keltem ki az ágyamból totál meztelen a telefonom felkutatására indulva, amit a tegnap viselt nadrágom zsebében találtam meg.

– Mi az isten van J. elvittek a marslakók vagy mi? – morogtam a telefonom mikrofonjába.

– Beszélnünk kell. – mondta azzal a tipikus hangnemben, amit csak is akkor használ, ha valami gond van.

– És ez nem ér rá mondjuk úgy egy vagy két órával később? – kérdeztem, de a hangja az előbb mindent elárult.

– A Hope Cafe-ban várlak pontosan fél tízkor megértetted?

– Igen is anya. – nyomtam rá a telefont.

De vajon mi történhetett tegnap este óta, amikor is utoljára láttuk egymást?

Mi a lófasz még csak hét óra van ezért biztos, hogy megölöm ha ma találkozunk. A telefonommal a kezemben vissza dőltem az ágyba, és végig pörgettem a socialmadia oldalaimat, és posztoltam egy két dolgot meg válaszoltam az üzenetre, amit tegnap figyelmen kívül hagytam. Köztük a szüleim gratulációs üzeneteit is. Erről jut eszembe ideje lenne felhívni őket mert mióta hazajöttem egy-két üzenet váltást leszámítva nem beszéltem velük. Majd délután felhívom őket és beszélek velük. A hevenyészés megunva felkaptam egy boxert magamra és elmentem lemosni a tegnapi kocsma szagot magamról.

– Késtél! – meredt rám a húgom a kávézóban az ablak melletti asztalnál ülve.

– Öt percet. – vetődtem le vele szembe.

– Tessék neked is rendeltem mert olyan jó testvér vagyok. – villantott rám egy mosolyt miközben elém tolta a kávét.

– Milyen kedves vagy, de most térjünk rá a tárgyra mi történt tegnap, amiről lemaradtam? – meredtem rá.

– Tegnap a meccs vége előtt találkoztam a lányokkal, és nem is tudom, hogy mondjam el ezt neked. Lehet nem is kellene mert én sem tudtam még felfogni... - halandzsázott.

– Mi lenne, ha csak egyszerűen kiböknéd.

Fogalmam sincs mit akar mondani, de a zsigereimben érzem, hogy valami olyasmi lesz, ami egyenesen meg fog mindent változtatni, ha megtudom. És őszintén nem tudom, hogy készen állok ezt hallani.

– Hát rendben! – vett egy nagy levegőt. – Em-ről van szó. – mondta ki azt a bizonyos nevet.

Oké most már biztos, hogy kibaszottul nem vagyok kész!

– Szóval, amit mondani akarok az az, hogy itt van. – mondta behúzott nyakkal.

– Hogy a faszba érted azt, hogy itt van? – forogtam a székemben hátha megláttom.

– Te idióta nem úgy értettem, hogy itt a kávézóban, habár ma megbeszéltünk egy találkozót pont itt, de visszamondta ezért is hívtalak el téged. Hanem a suliba a szülei itt is elterjeszkedtek és átköltöztek L.A.-be. Tegnap ő is ott volt a meccseteken Ariah- val. – mondta, de az agyam valamiért nem akarta felfogni a hallottakat.

Nem, nem az nem létezik! A karma ilyet nem tehet velem. Azon nyomban összeugrott a gyomrom és elöntött a bűntudat. Eszembe jutott az a sok minden, amiről a velem szemben ülő Jordyn egyáltalán nem tud. Miután elment azon a nyáron többször is megpróbált megkeresni, tömérdekszer hívott és az üzenetek, amiket küldött soha a büdös életben nem fogom elfelejteni. De én csak el akartam felejteni azt, ami köztünk történ és jobb volt akkor ignorálni őket. Majd egyszer csak minden abba maradt és utána se engem sem J.-t nem kereste soha többé.

– Értem. – mondtam mert más nem jutott az eszembe.

– Csak ennyit tudsz mondani? – nevetett a kávés poharát forgatva.

– Nem tudom, hogy mit vársz tőlem J. – mormogtam az ablakon kifelé bámulva.

– Miért érzem azt, hogy van valami, amit nem mondasz el nekem vele kapcsolatban! Azt tudom, hogy aznap lefeküdtetek egymással, de van itt még valami. – suttogta elgondolkodva miközben maga elé nézet.

– Fogalmam sincs, hogy most mire akarsz kilyukadni. – ráztam meg a fejemet.

Ezek után nem szóltunk egymáshoz mert mind a ketten a saját gondolatainkkal voltunk elfoglalva.

– Én most megyek majd még találkozunk bátyó. – kelt fel hirtelen az asztaltól ezzel vissza rántva a valóságba.

– Várj én is megyek. – indultam el utána.

De abban a pillanatban megállt a világ, ahogy kiléptünk a kávézóból.

Mind a hárman teljesen lefagytunk! Ilyen egyszerűen nem létezhet!

Ott állt előttem hús vér vajójában a lassan három éve nem látott lány, akit még a mai napig nem tudok kiverni a fejemből.  

– Em! – csúszott ki a számon a hirtelen ért soktól.

– Á sziasztok! – csuklott egyet.

– Ki ez a kis tündér veled? – kérdezte a húgom.

Eddig észre sem vettem a babakocsiban ülő kisgyermeket, ami teljesen abszurd mivel szó szerint előttem van.

– Ő itt a... húgom! – mondta egy kis késéssel, amit ekkor még nem is volt olyan furcsa. – De most nekünk sietnünk kell, ha nem bánjátok. – meredt ránk ugyanis időközben teljesen elálltuk az útját.

– Bocs! – mondtuk egyszere J.-el majd elálltunk az útjából.

Mind a ketten ottálltunk totál megsemmisülve. Mi a fenne volt ez az előbb? Olyan mintha megsemtörtént volna. Csak pislogni tudtam és az egész újra lejátszódott az agyamba. Mindaddig míg egy gyalogos rám nem förmedt, hogy menjek arrébb.