Novelláim

Végül megérte

Bétázásért köszönet IrnBak  Millió csók a fáradozásaidért!

Lassan nyitottam ki a szemem, de még az is kegyetlenül fájt. Nem értettem, hogy miért csipognak körülöttem a gépek, ahogy azt sem, hogy még ha homályosan is láttam, miért vesznek körül emberek. Próbáltam összeszedni a gondolataim, de a kín, mi a koponyámba hatolt megakadályozott benne. Éreztem, hogy még húz lefelé a sötétség, de erőm nem volt ellene, így magával ragadott.

Különleges álmot láttam, amiben kívülről szemléltem önmagam, és valószínűleg az utolsó tetteim. Zokogva ültem a szobám egyik sarkában, és a karomból folyt a vér. Elmélyülten bámultam a friss sebet, amelyből vörös folyadék szivárgott. Szememből könnyek folytak ugyan, de mosolyogtam. Valamin, amit nem értettem, de akkor egy különös érzés magával ragadott. Hirtelen lett hideg. Láttam a leheletem a levegőben, amitől megijedtem. A mellkasom fájni kezdett, és a váratlanul megjelenő fény magába szívott.

Újra ébredezni kezdtem, de nem sikerült a felszínre jutnom. Egy láthatatlan fátyol mintha az utamat állta volna. Hallottam már a beszédfoszlányokat, és a fény sem bántotta annyira a szemem. Szólni szerettem volna, de nem tudtam. Egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Végül a sötétség megint elragadott.

Újra abban a különleges álomban találtam magam. Már nem csak egy sebből folyt a vér, és már nem zokogtam. A szemeim félelmetesen üresnek látszottak, és előre néztem. A tükörből láttam saját magam. Megrémültem a képtől, ami elém tárult. Oda akartam menni, hogy megrázzam önmagam, de egy láthatatlan fal nem engedett közel. Hiába küzdöttem, üvöltöttem, meg sem hallottam. A fény ismét magába szívott, és én nem tehettem semmit.

Felébredtem, de bár ne tettem volna! Minden érzés, amit az álom és a valóság között megtett úton elnyomtam, kétszeres erővel támadott meg. Éreztem a kínt, a szenvedést, amit nem akartam tovább elviselni. Ezért tettem, amit tettem, és akartam véget vetni az életemnek. A könnyek elkezdték marni a szemem. Felüvöltöttem a bennem tomboló mérhetetlen fájdalomtól, amivel magamra vonzottam a többiek figyelmét.

Anyám azonnal a nyakamba borulva zokogni kezdett, apám szomorúan, könnytől csillogó szemekkel nézett. A bátyám, na, ő volt a legrosszabb. Soha nem nézett rám olyan szánakozóan. Tudtam, hogy mit gondol: csalódott bennem, mert nem mondtam el neki, hogy mi bántott. Kérdezte, de soha nem akartam megosztani vele, hogy volt valaki az életemben, aki rengeteg átsírt éjszakát okozott, millió heget a karomon, és egy törött szívet, amit úgy éreztem, hogy senki nem tud feléleszteni. Segíteni nem tudott volna, így be sem szerettem volna avatni szívem utolsó dobbanásaiba, hogy terveztem befejezni az életet.

Anyára emeltem a tekintetem. Még mindig a mellkasomon zokogott, így nem láttam belőle sokat. Ő sem volt boldog attól, hogy engem egy kórházi ágyon kellett látnia. Engem viszont nem érdekelt, meg szerettem volna halni, és bántott, hogy még ez sem sikerült. Ez sem akart sikerülni! Nekem miért nem sikerül semmi? Miért vagyok ilyen elbaszott? Eltoltam anyám, és úgy fordultam, hogy ne lássák az arcom.

– Josh, figyelj rám! – kezdte el Dylan, a bátyám. – Itt vagyok, miért nem meséltél nekem arról, hogy ennyire rosszul vagy?

– Minek meséltem volna? – kezdtem el üvölteni, amitől anyu ijedten pislogott le rám. – Miben tudtál volna segíteni? Mit tudtál volna tenni, hogy nekem jobb legyen? Egy csődtömeg vagyok! Egy kétlábon járó senki, aki mindig csak a rosszat kapja!

Dylan barna szemeiből, amelyek ugyanolyanok, mint az enyémek, könnyek kezdtek csorogni, velem egyforma arcáról le az állán át a földre. Sajnáltam, de én akkor is csak meg szerettem volna halni! Nem érdekelt semmi más! Dy és én ikrek voltunk, ezért sem értettem, hogy miért nem működött közöttünk soha az a bizonyos telepatikus kapcsolat, amiről mindenki olyan sokat beszélt. Éreznie kellett volna, hogy nem vagyok jól, akkor miért nem tette?