Novelláim

Romeo & Julian

Az igazgatói irodából halk beszéd szűrődött ki. Egy feketehajú fiú ült szemben az iskolát irányító férfival, és hallgatta a rá kiszabott büntetést. Semmi kedve nem volt ott ülni, de amint megszületett az ítélet már az iskolát is szívesebben hagyta volna el, mintsem belépjen oda. A színházszakkör kegyeit kellett ugyanis élveznie. Szerette ő, nem azzal volt a baj, inkább azzal, hogy az iskolában lévő diákok nem értek fel az ő ízléséhez. A hangjuk fals, tehetségük meg annyi, mint krokodilnak a repüléshez. Illedelmesen biccentett, és elhagyva az irodát indult, hogy bemutatkozzon a diliseknek. Útközben elővette táskájából kedvenc kötetét. Kezében megforgatta Shakespeare egyik művét, aminek borítóján látszott, hogy az évek során nem egy kézben járt már. Óvatosan nyitotta ki, és olvasott bele. Mint mindig, mikor elővette, megszállta a nyugalom és béke, ami a terem ajtaja elé érve úgy szállt el, mint a füst. Hangos durranással vágta ki az ajtót és lépett be. Sötétbarna szemeiből sütött a harag és gyűlölet. Ő nem akart ott lenni. Nem szerette volna hallani, ahogy egy remek színházi darabot elrontanak, de ez volt a kirótt büntetés, így kénytelen elviselni.

***

Halkan zúgott a színjátszó terem, ahol már mindenki várta, hogy elkezdődjön az első próba. Beszélgettek a fiatalok. Egyedül egy vékony, kockás inget viselő fiú maradt ki ebből. Zöld tekintete szaporán járt a többiek arcán. Nem is értette, miért nem ő kapta Romeo szerepét, mikor ezerszer jobb volt a végzős, fekete hajú fiúnál. Mély levegőt vett, és idegesen beletúrt világosbarna tincseibe, amelyek már így is ezer felé álltak. Csalódottnak érezte magát. Ő ezzel szeretett volna foglalkozni. Színházban játszani, de kételkedett benne, hogy van tehetsége, ha ezt a szerepet sem kapta meg.

Újra a fekete fiúra nézett, aki átölelte a Juliat játszó lányt, aki majd elalélt ettől. Dühösen szusszantott. Karjait összefonta maga előtt. Ekkor csattant nagyot az ajtó. Arra fordult ő is. Meglepődött, mikor meglátta a talpig feketébe öltözött fiút, aki morcosan jártatta sötét tekintetét a bent levőkön. Kerek arcán undor ült, szája remegett. A fiú tudta, hogy küzd a szavaival, nehogy káromkodjon, mint szokott. Mindenki meglepődve figyelte, mire felmordult, hogy mit bámulnak. Ijedten fordultak el tőle. A barna fiú sem akart vele foglalkozni, de valamiért egyenesen őt célozta be a másik. Nekidőlt mellette a falnak, és pofátlanul végigmérte, amitől kényelmetlenül érezte magát.

A világosbarna hajú fiún egy pillanatig időzött csak a jövevény tekintete. Szemei szomorúságtól csillogtak, amit nem értett. A fülét sértő mondatokra a párra nézett, akik a szerepet kaphatták, és elhúzta a száját. Ennyire béna, tehetségtelen senkikre osztani ki egy ekkora szerepet. Sőt, nem is egyet, de rögtön kettőt? – futott át az agyán. A fiatalok tragikus véget érő szerelme nem valami olyasmi, mint egy focimeccs, elbagatellizálva is el lehet lenni a pályán. A Rómeó és Júlia maga volt a megtestesült szentség, legalábbis szerinte. A rosszul kivitelezett érzelem-előadás bántotta a fülét, a szaggatott mozgások, amivel a színpadnak közel sem nevezhető porondon bohóckodtak, a szemét bántotta kegyetlenül.

– Ez minden csak nem színjátszás! – morogta oda a világosbarna fiúnak. – Ezek meggyaláznak mindent, amit Shakespeare írt.

A másik fiú felvont szemöldökkel nézett rá, de egyet kellett vele értenie. Az a nyivákolás, amit ők színjátszásnak hívtak messze állt egy órai szavalástól is. A Romeot alakító fiú vihogott, mint egy hiéna, a lány pedig még ezen is nyígott, amit utált hallgatni. Ismerte a lányok ezen viselkedését. Ha teheti ez a díszpéldány, elráncigálja " párját" az öltözök felé. A gondolatra elfintorodott, amin nem segített a további nyávogás sem. Istenkáromlásnak érezte, amit egy ennyire szép darabbal tettek épp.

– Mrs. Jackson – lépett előrébb. A szemüveges nő ránézett. – Nem a darab vége lesz tragikus, hanem ez az előadás mód.

– Megszólalt a homokhuszár – nyerített fel a fekete hajú fiú. Iskolatársának szeme se rebbent. Már megszokta az elmúlt egy év alatt. Még mindig rosszul esett neki, hogy ezen viccelődnek, de már nem mutatta ki. – Fáj, hogy nem te kaptad a szerepet, Jamesike? – lépett közelebb hozzá. Mindenki kuncogott. – Tudod, férfinak kell lenni ahhoz, hogy eljátszd. – A nevetés fokozódott, de James nem hátrált. Ha szembe tudott nézni haditengerész apjával, és elmondani az igazat, ettől már meg sem ijedt.