Novelláim

A portás

Földbegyökerezett lábbakkal álltam anyámmal szemben. Láttam, hogy jár a szája, de nem hallottam egyetlen egy szavát sem. Az agyam ki akarta rekeszteni a hangját. Azt még tisztán hallottam, hogy kijelenti, hogy a középiskola utolsó két évét a koleszban fogom tölteni, de utána semmit. Nem arról volt szó, hogy utált engem, én voltam a szemefénye, csak az élet néha ostoba játékokat játszik az emberrel. Őt áthelyezték az ország másik felébe, de szerette volna, ha abban a kisvárosban fejezem be az iskolát és érettségizem le, ahol kezdtem, de én nem tudtam egyetérteni az egésszel

- Megyek veled. – mondtam veszélyesen halkan, miből tudta, hogy elvesztette a velem folytatott csatát. – Te maradtál egyedül nekem. Szerinted színjeles tanulóként folytatom, ha nem vagy mellettem? Ennyire még te sem lehetsz naiv.

- Németh Tamás Teodor! – ejtette ki a teljes nevem. Régebben megijedtem, ha így hívott, de már nem voltam öt éves. – Itt vannak a barátaid, itt van az életed, milyen anya lennék, ha magammal cibálnálak?

- Mondjuk jó? – kérdeztem meg hitetlenkedve. Elindultam az ajtó felé, de még visszafordultam. – Ha nélkülem mész el, többet nem látsz. Elmegyek kurvának valamelyik bárba és nézhetsz, hogy mi lett a kicsi fiadból, aki kitűnő eredménnyel érettségizhetett volna le.

Elhagyva a házat mentem a parkba, hogy találkozzam Dénessel, aki gyerekkorom óta a legjobb barátom volt. A lugas hatalmas ugyan nem volt, de annál hangulatosabb igen. Egy hatalmas, szerteágazó rózsaösvény vezetett el mindenfelé. A középen elhelyezett mesterséges tóhoz, a faragott fakapuhoz, a szívalakú kis virágoskerthez. Röviden az egész ligetet belengte a rózsaillat. A megszokott helyünkhöz mentünk. Egy többszáz éves, hatalmas tölgy tövében volt egy pad. A rácsain millió lakat díszelgett. Hasonló céljuk volt, mint a szerelemlakatoknak, ami amúgy a park túlsóvégében volt, csak ide a barátok aggatták fel a zárakat. Az enyém és Dénesé is ott volt. Még elsőben raktuk fel, mikor egy nagyobb veszekedést követően kibékültünk. Óvoda óta ismertük egymást. Már nem emlékszem, hogy mi miatt ment a hajtépés, de elég sokáig tartott.

- Megint mit talált ki anyád? – kérdezte legjobb barátom, ahogy odaért. Fáradtnak látszott. Zöld szemei alatt sötét karikák jelezték, hogy küzdött azért a kevés alvásért is, ami jutott neki. – Elveszi a nem is létező játékkonzolod? Netán mehetsz a nagyanyádhoz, mer megetted az utolsó rumosdiót?

- Az iskola kollégiumának lakója leszek, mert ő nem visz magával. – morogtam kelletlenül és hátam a pad támlájának vetettem. – El sem hiszem, hogy képes itthagyni.

- Nem fog. Anyád ahhoz túlságosan is szeret.

- Mióta tudja, hogy úgy bukom a faszra, mint kisgyerek a csokira, már nem.

Az iskoláig már kevesebb, mint három hét volt hátra. Nem gondoltam volna, hogy anyám tényleg megteszi és elmegy nélkülem, de megtette, engem meg várt egy kollégiumi szoba, egy idegen fiúval, kiről nem tudtam semmit. Mérges voltam, megsértett és fájt, hogy anyu elment. Az iskola kezdetéig a nagyinál voltam. Ki sem jöttem a szobámból, nem akartam még csak egy légtérben sem tartózkodni velük.

Nem utáltam őket, csak nem szerettem. Apu halálakor anyámat elhordták mindennek. Soha nem szerették, ezt éreztették is vele. Engem szerettek, de az, hogy utálták anyut befolyásolták az érzéseimet. Számtalan alkalommal vesztem velük össze ezen, de ők csak hajtották a maguk igazát. Bár már nem volt a legjobb a viszonyom édesanyámmal, de senkitől nem fogadtam jól, ha szidni merte.

A szeptember elseje már a koleszban köszöntött. Egy nappal előtte cuccoltam be, de már úgy éreztem, hogy ez a két év, amit el kell ott töltenem, maga lesz a halál. Nem ismertem sok embert onnan, mert a kollégisták úgy éltek, mint a szektások. Nem beszélgettek csak egymással, barátkozni is csak azzal barátkoztak, akik egy volt közülük.