Novelláim

Elmenni messze

A tömeg a szomorúság széles skálájával az arcán állt. Több tucat ember talpig feketében egy koporsó mellett. Volt ki sírt, ki mélyen magába temetkezett, de volt olyan is, akit meg kellett tartani, mert elhagyta az ereje. Harry Gallagher sok ember szívébe belopta magát, köztük az enyémbe is. Soha senki nem gondolta volna az életerős, mindig vidám fiúról, hogy közel a húszhoz önkezűleg vet véget az életének. Kevesen tudtuk, hogy az álarc mögött, mit viselt, egy összetört fiú lakozik.

Gallagher, vagy, ahogy sokan ismerték, Éles nyelvű Gallagher, nem egészen a szofisztikált beszédjéről volt híres. Mosolyogva vágta az ember arcába, hogy mit is gondol róla. Engem egy ittas estén illetett obszcén szavakkal, de volt, hogy a falhoz nyomott és szenvedélyes csókkal illetett. Hát igen. Harry és köztem több volt szimpla barátságnál, ezért is taglózott le a halálának híre. A legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam, hogy majd ő megy el.

Körbe néztem. Egyetlen közeli rokona sem jelent meg az anyját és két idősebb bátyát kivéve. Szomorú volt látni, hogy rajtuk kívül egyetlen hozzátartozóját sem érdekelte a halála. Grag, a legidősebb testvére rám emelte bánatos szemeit. Ugyanolyan smaragdjai voltak, mint öccsének. Még az anyajegyük is ugyanott volt. Az orruk jobb oldalán. Mindenki azt mondta, hogy Harry a bátyja klónja. Én mindig jót nevettem ezen.

Egyet biccentett, mondott valamit az anyjának és elindult felém. Még a mozgása is ugyanolyan volt. Egy pillanatra elvesztettem a józan eszem és azt hittem, hogy Éles nyelvű Gallagher jön felém. Vártam, hogy átöleljen és megcsókoljon, de mikor ez elmaradt realizáltam a helyzetet.

- Hogy vagy? – mély hangja nyugtató hatással volt háborgó lelkemre, de meg nem tudta nyugtatni teljesen. A lelkemben tomboló vihart már semmi nem tudta csillapítani. – Nem nézel ki valami jól.

- Ezt én is elmondhatom rólad. – néztem végig rajta. Ő nem mosolygott soha, mindig is hűvös természet jellemezte, ennek ellenére is észre lehetett venni, hogy az ő szíve is millió darabra tört. Lelke egy része meghalt, mikor öccse is. – Ha tudok valamiben segíteni szólj.

- Köszönöm, de nem tudsz. Kedves tőled, hogy felajánlod, de most senki sem tud.

Csak bólintani tudtam, mást nem igazán tehettem. Egyedül ő állt velem szóba. Öccse utált, már Harry halála előtt is. Elmondása szerint én csináltam a legkisebb fiúból meleget. Mindig éreztette velem, hogy megvet, legszívesebben messze tudna a testvérétöl.

Egy pillanatra néztem csak arra. Ian tekintete messziről is izzott akár a láva. Gyűlölet világított benne, mint mindig. Megindult felém és már tudtam, hogy mi következik. Vártam, hogy belém köt, hogy újfent elküld a pokol legmélyebb bugyraiba, de nem tette. Bánatos kék szemeivel az én kék íriszeim nézte.

- Sajnálom, hogy szemét voltam veled. – nagyon halkan szólalt meg. Hangja remegett, a sírás szélén állt, vékony mezsgyén lépkedett. – Nem bántam veled valami jól.

- Fátylat rá, végül is egy részére rá is szolgáltam. – húztam el a szám. Tényleg nem voltam vele rendes, de nem azért, mert utáltam, hanem mert ő is rendszeresen basztatott. – Vissza kellene menned, anyád úgy méreget, mint a nagyi szokta a karajt a hentesnél.

- Ne foglalkozz vele, csak nem tette túl magát azon, hogy jártál Harryvel. – mosolyodott el és a vállamra tette a kezét. – Most már tudom, hogy nem léptél félre. Grag és én beszéltünk Thommal. Elmondott mindent.

- Most ennek örülnöm kéne? – forgattam meg a szemem és hajtottam le a fejem. – Már késő nem gondolod? Thom idióta játéka miatt, amibe ti is benne voltatok, - ezt te sem tagadhatod - a bátyád halott.