Izuku Midorya:
Minden sötét, de magamat úgy látom mintha nappal lenne. Nem értem, hol vagyok? Minden olyan zavaros. Azt tudom, hogy rosszul lettem a teremben, de utána semmi! Képtelen vagyok visszaemlékezni! Kacchan! Biztos dührohamot kap, miközben halálra aggódja magát. Ijesztő ahogy a saját kuncogásom visszhangzik. Biztos nem igazi, igaz? A fájdalom! Álmunkban nem érzünk fájdalmat. Fáj. Vagyis nem álom. DE akkor mi?! Most, hogy jobban körül nézek, mintha abban az irányban lejnne egy kis fény. Mit veszítek bele ha elindulok?
Vajon anya mit szólna ehhez? Azt sem tudom hol vagyok és lehet hogy behalucináltam azt a fényt.
Hihetetlen! Egy óriási ragadozó madár fekszik előttem. Érezni a felőle sugárzó felsőbbrendüséget. Egyik normális adárhoz sem hasonlítható. Nem tudom ki, vagy mi ez de tudom, hogy királyi. Ahogy kinyitja a szemét, gyönyörű.
( Író: innentől külső szemszögből lesz, mert rájöttem, hogy nem igazán élvezem a szereplők szemszögéből írni, de azért lehet lesz még. Oh, és majdnem elfelejtettem, hogy múlt időben lesz, mert a legtöbbször elrontom és abban írok. Gomen. )
A démon király egyenesen szemébe nézett. Izukut megrohanták az elfeledett emlékei.
- Ne! - Egy nő volt az. Sírva vetette magát a késes férfi elé. Az a hasába szúrt, de elkésett, a kisbabával elrohant egy szőke fiú.
Most máshol volt, egy ház lépcsőjénél. A szőke hajú fiú a könnyeit törölgetve ígérte meg, hogy majd vissza jön érte.
A halántékához kapott amint vége lett. Zúgott a feje. Nem értette, ha ezek az ő emlékei, mért emlékszik rájuk hirtelen? Nem lehetett több pár hónaposnál. De ha mégis, a szőke, vörös szárnyakkal rendelkező személy a bátyja, a nő az anyja, a férfi pedig az apja. Ez viszont azt jelenti, hogy az apja megölte az anyját.
A sokktól szinte még is keletkezett a másikról.
- Ők voltak a családod. Több száz éve élek, de a gazdáim közül a te történeted a legértelmetlenebb. Apád leszúrta anyádat, csupán azért mert, hogy lettél az új gazdatesem, és nem tudott ott lenni a születésed pillanatában, hogy elvegyen, nevetséges. - Tényleg az, csak ennyiért minek ölte meg az anyukáját? De abbaninkább a pillanatban más foglalkoztatta.
- Vagyis, van még egy bátyám, aki él! - izgatott lett. Vajon mit fog szólni Inko? És a bátyja? Biztos kereste. A nevelőanyja azt mondta, miután megtalálta elköltöztek. Igaz is. Valamennyire emlékszik a Bakugouknál töltött időből, bár nem voltak ott sokat.
- A neved? - majdnem elfelejtette megkérdezni.
- Tori Osama. Viszlát álmodban. - először nem értette, aztán elkezdett homályosodni a hely ahol eddig volt. Mire újra kinyitotta volna a szemét erős fény hatolt be rajta, így gyorsan újra becsukta. Most óvatosabb volt. Elõszõr csak egy csíkot hagyott a fénynek, majd óvatosan egyre több fényt engedett be. Mikor a kép élesedni kezdett észrevette az ágya mellet álló két embert.
Katsuki csak hatszor kapott idegrohamot és vagy tucatszor volt dühkitörése amíg visszaengedték a gyengélkedőtre. Ott épp le akarta ordítani Hawks fejét, aki idegességében a fél berendezést összetörte a nyitva felejtette szárnyival, hogy mi a retkes kurva életet keres a szobában, de kedves betegünk magáhoztérte sikeresen meghiúsította tervében. Az ágy elé állított kis széket félrelökve hajolt az általa szeretett ember fölé. Amikor látta, hogy ráfókuszál megnyugodott. Halványan érzékelte amikor a vörös csirke kiment, de jelenleg minden idegszálával Dekura összpontosított. Izuku zavartan pislogott még párat. Épp szólásra nyitotta volna a száját, de Kacchan megelõzte. ( Itt Bakugounak egy szép magyarosan káromkodások hadseregét felvonultató hegyibeszéde lenne, de ez egy ( többé-kevésbé ) családbarát könyv, úgyhogy képzelje el mindenki magának mit mondott. ) Izuku csak kuncogott barátja aggodalmán. Megcsókolta és biztosította, mostmár minden rendben.
Nem sokára Katsukit, kedvesen kierõszakolták az ajtón, mondván:
- A betegnek pihenésre van szüksége!- ezúttal esélyt sem hagyva ellenkezésre. Miután távozott a méregzsák, Hawks, Nezu és az anyja, akit idõ közben értesítettek, helyetfoglaltak a szobában.
- Nos...- Kezdett bele Nezu, mikor már mindenki figyelt- Elõször is Midorya, meghérhetlek, hogy meséld el mennyire emlékszel az elmúlt pár órából?- A fiú bólintott.
- Amikor a terem felé sétáltunk, furcsán éreztem magam, nem mint amikor rosszul vagyok, hanem egyszerûen levert a víz, lomhábbnak éreztem a tagjaimat, gyorsabban vettem a levegõt. Elõször tényleg azt hittem csak az izgalom miatt van, de mi után elájultam, azt hiszem már a tanteremben, egy fura sötét helyen találtam magam,- Hawks minden mást, csak ezt nem akarta hallani- eléggé megijedtem, fogalmam sem volt hol lehetek. Arra gondoltam az ájulás miatt van, de amikor megcsíptem a karom tényleg fájt. E-Ekkor vettem észre a halvány fényt az egyik irányban, d-de egy magát Tori Osamának nevezõ óriás madar volt- még túl megrázó élmény volt ami most következett- és ekkor láttam az egyik emlékem, amire elvileg nem is emlékezhetnék. A-amit láttam...
- Anyánk meggyilkolása, igaz?- hirtelen Inko szeme a fiatal hõsre irányult. Érthetõ, hisz honnan kéne tudnia? És ekkor még a másik furcsaság fel sem tûnt neki, bár hamarosan leesett.
- A-Anyánk?- nehezen bökte ki, ha ez igaz, a jelen lévõ fiatalember a nevelt fia testvére ,aki, minden bizonnyal az a valaki volt, aki letette Izukut a bejárata elé. Az igazgató kifújta a levegõjét, majd megszólalt.
- Ezt egy kicsit késõbb szerettük volna közölni, de ha már elmondta mért nem magyarázza el, Hawks?- pillantott az említettre.
- Mint ahogy az öcsém is mondta anyánkat megölték, pontosabban apánk volt, bár én sem értem miért- nem tudta befejezni, mert Izuku közbeszólt.
- Azt akarta aki bennem él.- ez mindenkit meglepett.
- Ki mondta?- magától nem tudhatná, végül is csak csecsemõ volt mikor tõrtént.
- Tori-sama. Azt mondta, hogy több száz éve él és az alapján amit mondott, végig tudtában volt mindennek.- Ezzel mindenkit lesokkolt. Soha, a történelem során egyszer sem fordult elõ, hogy a madarak királya akár csak megszólította volna gazdáját.
