Álomország

꧁Tizenegyedik fejezet꧂

Lucien

Még csak pár napja vagyunk ebben a kis viskóban, ennek ellenére úgy érzem, mintha évek óta itt élnék. Sokkal nyugisabb, mint a kastély. Nincsenek emberek, semmi felhajtás, csak én is Kyra, és jó nagy csend. Be kell valljam, az utóbbi talán kissé aggaszt. Mármint a csend. Bírom a csendet, de ez már nekem is kellemetlen. Viszont értem Kyrát, aki azóta, hogy látta meghalni Bellatrixet Xander kezei közt - akiben ráadásul bízott is - konkrétan meg sem mozdult a kis heverőről. Maximum ha mosdóba kellett mennie, vagy éppen éhes volt. És nagyon sokat sírt, szinte egész napokat, volt, hogy éjjel már szólnom kellett neki, hogy pihenjen le végre és aludjon, különben olyan gyenge lesz, hogy pislogni se fog már tudni. De persze egyébként jól kijövünk egymással, mondhatni barátok lettünk. Végre félre tudtuk tenni ezt az ellenségeskedést, de talán csak az az oka, hogy muszáj volt, különben nem fértünk volna meg egymással egy kis faházban. A lényeg, hogy végre jól megvagyunk.

– De kérlek, én veled akarok menni! Nehogy itt hagyj egyedül – nyüstölt tovább Kyra. Be kellene mennem a királyságba egy pár dologért, és egyáltalán nem hiányzik, hogy ebben a szituációban valaki meglássa Kyrát.

– Nem lehet, te is tudod – érveltem, mire durcásan bólintott és visszaült a kis faasztal mellett elhelyezkedő székre. – De ígérem, sietek! Kettőt pislogsz, és itt is vagyok.

– Reméltem is – mondta sértetten. – Nem érzem biztonságban magam egyedül. Főleg nem egy erdőben. Ebben a kis szarban – utalt a házra.

– Már elmondtam, hogy itt nem eshet bajod. A Driscoll család egyik barátja, aki nem mellesleg a legerősebb boszorkány, varázserővel védi. Tehát senki nem tud belépni azon az ajtón, aki veszélyes lenne – mutattam a rozoga ajtó felé, miközben nyakkendőmet próbáltam normálisra kötni.

– Rossz nézni amit csinálsz – állt fel nevetve, majd elém lépett és megkötötte az anyagot. Édeskés illata egyből orromba szökött, keze melegsége pedig felpezsdítette egész testemet. Annyira nehéz nem hozzá érni. – Na, kész is van!

– Kösz – nyögtem ki rekedten, majd egy torok köszörülés után az ajtó felé indultam, de az utolsó pillanatban megfordultam. – Próbálok minél hamarabb haza érni. Viszont, ha ez nem jönne össze, és nem leszek itt egy órán belül, akkor szigorúan karantén. Ki ne merd tenni a lábad a küszöbön. Megértetted?

– Mi? Ezt most miért mondod? – kerekedtek el szemei, majd remegő ajkakkal nézett végig szemeimbe.

– Ne aggódj miattam – mondtam mosolyogva, majd kiléptem az ajtón.

Őszhöz képest egész kellemes időnk volt, leszámítva a hideg szelet. A Nap sugarai enyhén áthatoltak a fák levelei között, így a kis erdei pusztán szinte világos volt. Nagy levegőt véve próbáltam nem Kyra illatára gondolni, mert ha rá gondolok, akkor nem látok tisztán. Vámpírként minden érzelem erősebb, mint egy emberként. Például ha ideges vagyok, akkor tényleg annyira nagyon ideges vagyok, hogy vámpírságom elején mindig egyes alkalommal meghalt valaki. A bánat az szinte depressziót okoz, meg sem akarsz mozdulni. Bár én ezt nem tapasztaltam, mert nekem a bánat mindig átment dühbe. Igen, erre nem szívesen emlékszem vissza. És nos a vágyak, a szerelem... Ezek azok amiket a legjobban utálok vámpírként. Mert emberként is iszonyatosan akaratos voltam, és akkor is nagyon szerelmes tudtam lenni, de vámpírként még rosszabb. Kyrát az a csöpp emberi énem is a kelleténél jobban kívánja, akkor gondolhatjátok, hogy mennyire akarja őt a vámpír énem. Eszeveszettül. Túlságosan. Annyira nehéz néha nem hozzá érni, akar csak egy ujjal is. Mert szeretném a karjaimban tartani, és megmutatni neki, hogy amíg velem van nem eshet baja. Szeretném tudatni vele, hogy velem, nálam, biztonságban van. Mert megvédem mindentől. Tényleg, bármi áron. Mert azt hiszem, szeretem... Ha a kezembe adnának egy karót, és azt mondaná valaki, hogy ha végzek magammal Kyra megmenekül, nos, örömmel megteszem!