Én így szeretlek!

Tizenegyedik fejezet

Elizabeth szemszöge: (szeptember 8-9. csütörtök, péntek)

Ismét a szörnyű fertőtlenítő szagra és rikító fehérségre keltem fel. De ez volt talán a legkevesebb. Elég érdekes álmom volt... Viszonylag sokat aludtam, mert már dél van, de akkor is nagyon fáradtnak és dehidratáltnak érzem magam. Mondjuk ilyen már sokszor volt, és mindig a fürdés segített abban, hogy egy kicsit komfortosabban érezzem magam. Csak hát ez esetben tippem sincsen merre van a fürdőszoba vagy egy kis zuhanyzó...

De úgy is előbb vagy utóbb, csak bejön egy orvos, ő majd útba igazít egy kicsit. Ahogy látom este is volt itt, mert már az infúziós zsák üres, az éjjeli szekrényemen egy gyógyszer van, gondolom fájdalomcsillapító, és egy szék is ide van húzva az ágyam mellé...

Az első kettőt még értem, de a széket már nem... Nem sokszor láttam itt orvost vagy nővért, de akkor is mindig álltak. Lehet, hogy pont most váltottak. Ki tudja! Hisz a változás az élet vele járója.

- Jó reggelt! - a hirtelen hangra felkaptam a fejem és már nem a széket bámultam. Egy aranyos szempárral találkozott a tekintetem. Olyan harmincas éveiben járó, zöld szemű, vékony testalkatú nő állt az ajtóban egy fehér köpennyel a testén. - Mrs. Dukalo vagyok. Elnézést, ha megzavartam, csak meg akartam nézni, hogy felébredt-e már. De ezek szerint igen! - itt már elindult felém és az infúziós tasakomhoz lépett, és el kezdett babrálni vele. - Ma már levesszük mindenről, mert eddig nem történt semmi, ami miatt maradnia kéne, viszont még egy estét marad a biztonság kedvéért. - mondta miközben a kezemről is leszedte, amit le kell, utána pedig a többi helyről is. Egy csomó kábelt meg orvosi mütyürt tartott a kezében, de látszólag ezt naponta csinálja, mert vér profi volt. Alig éreztem! - Hogy érzi magát?

- Jobban. - válaszoltam kicsit rekedtes hangon. Kivételesen nem hazudtam, mert tényleg jobban éreztem magam. Már nem fáj semmim, csak a közérzetem rossz még egy kicsit. - A mosdót és a fürdőt merre találom? – kérdeztem, hát okkal.

- Ott! - mutatott a nővér sréhen mögém. Megfordultam és csak akkor vettem észre, hogy van ott egy ajtó.

- Óh, köszönöm szépen! - már keltem is ki az ágyból, a kezembe fogtam a telefonom és mentem is volna be az ajtón, ha a nővér nem állít meg.

- Elizabeth? - szólt utánam a vékony, mégis szelíd hangján.

- Igen? - fordultam vissza felé.

- Nem tudom ki volt nálad tegnap, de minden esetre nagyon helyes. És szép gesztus volt tőle! Mázlid van, hogy van egy ilyen ember az életedben. - Mrs. Dukalo már az ajtófélfának dőlve nézett engem csillogó szemekkel. Volt nálam tegnap este valaki? Ez azért kicsit para! Sőt, nagyon para! De mégis ki?

Vikre csak nem mondaná a nővér, hogy helyes, Tomra se hinném, még Nickre gondolok, de ő miért jönne be hozzám? Más nagyon nincs...

- Ömm, köszönöm? - a kijelentésemből inkább kérdés lett a végére. Őszintén szólva kicsit félek. Valaki járt a kórtermemben miközben én aludtam... Bár lehet könnyen kideríthetjük ki ez a rejtélyes idegen. - És hogy is nézett ki ez a személy? - a kérdésem hallatán a nővér összehúzta szemöldökét, az arcáról pedig meglepettség tükröződött.

- Hát... Izmos, barna hajú, magas... Körülbelül ennyire emlékszem. - Nem segített túl sokat, de azért megköszöntem és csak ezután mentem el a fürdőbe.

Első dolgom volt írni Viknek, hogy mi a szitu. Tudtam, hogy neki órája van, ezért nem nagyon vártam választ úgy az elkövetkezendő két órában, így levetkőztem és megnyitottam a zuhanycsapot.