Én így szeretlek!

Tizenkettedik fejezet

Aaron szemszöge: (szeptember 9. péntek)

Nem tudom mit csinálok. Megszállott lettem.

Körülbelül egy hete ismertem meg egy lányt. Az évnyitón. A tanára vagyok. És egy hét alatt... Egy hét alatt elértem azt a szintet, hogy nem bírom kiverni a fejemből. Csak rá gondolok nap, mint nap. Nem szoktam érezni. Érzések... Érzelmek... Érdekes egy dolog, az biztos. Csak egy menekülés a valóság elől. Bebeszélünk magunknak minden szépet és jót, mindaddig, míg a valóság meg nem állít. Az érzelmek közül a legveszélyesebb és a legrosszabb egyértelműen a szerelem. Jön a rózsaszín köd és semmit nem látsz tőle, elveszi az eszed. Teljesen! Mindig, minden helyzetben elkerültem. És most? Mint egy óriási csatabárd, úgy csapott keresztül a szívemen és egy nevet vésett bele. Egyet, ami a világért nem akar onnan eltűntetni. Elizabeth...

Nem értem, hogy lehet. Egy hete ismertem meg és így lett az életem szerves része, miközben én ezt egész életemben kerültem. Nem bírom felfogni, hogy hogy a fenébe történhetett ez meg.

Valami égő érzés szakított ki az elég mély gondolataimból.

- Faszom! - nem figyeltem és a cigi teljesen elégett a kezemben és az ujjamat is elérte. Gyorsan eldobtam és meggyújtottam egy másikat, amire már jobban odafigyeltem. Bőven volt még időm, így kiélvezve a pillanatot, ültem kint az erkélyemen.

A nap most kel fel így a sugarak pont megvilágítják az arcom. A madarak is csiripelnek, amiről, mint körülbelül mindenről mostanában, Elizabeth jut eszembe. A madarak éneklése egy az egyben olyan gyönyörű, mint Elizabeth hangja. Mint Elizabeth egymaga.
Nem!

Nem szabad. Tilos! Tiltott! Nem gondolhatok ilyeneket. Előbb is emiatt volt a baj. Figyelnem kell és az eszemet használnom. Mondjuk ezt már baszhatom, mert az a bizonyos rózsaszín köd akárhogyan is próbálom, nem akar csak úgy felszívódni. Már próbáltam, de sikertelenül. Hogy válthatott ki bennem ez a lány ennyi érzelmet összvissz nyolc nap alatt? Kurvára nem értem és marhára megköszönném, ha erre bárki tudná a választ!

A cigim elszívása után bementem a házba, gyorsan befújtam magam a parfümömmel, mert azért mégse lenne túl jó, ha valaki megérezné rajtam a káros szer szagát. Be is ültem a kocsimba és el is indultam.

Egész úton csak gondolkodtam. Mindenen! Azon, hogy látni szeretném. Azon, hogy vajon most mit csinál. Azon, hogy féltem őt. A világtól, az emberektől, mindentől! De mind ezt nem akarom! Azt szeretném, hogy mindez tűnjön el. Váljon semmissé!

Észre sem vettem, hogy beértem. Már robotszerűen vezetek be ide. Szokásosan leparkoltam hátul és elindultam befelé az intézménybe. A szokásos dolgok fogadtak. Tinik. Kurva sok tini! Egészen a tanáriig bevergődtem magam, ahol aztán a szokásos kávé következett, majd felkészülés az első órámra.

Teljesen monotonok a napjaim Nélküle. Nincs semmi, ami felpezsdítene, ami feldobna...

Mindenesetre még most sem volt itt a megfelelő idő, hogy ezen gondolkozzak, így kivettem a kávémat a gép alól és egyből fel is hörpintettem. Elindultam a terem felé, ugyanis spanyolom lesz. Az osztályommal. Alapból nem megyek lelkesedéssel az óráimra, de most, hogy ott se lesz... nos hát nem kell magyaráznom, hogy ki. Faszom!

Minden a szokásos. Minden! Mindeddig szerettem, hogy nem változik semmi. Most meg? Azt akarom, hogy minden legyen más. Viktoria ne annak a padnak a tetején üljön, ahol álltalában szokott, Martin ne zabáljon úgy, mint minden órám előtt. Mindig ez van. De nem akarom, hogy ez legyen.

De ugyebár kívülről nem változik semmi, de belül... Legbelül, teljesen más vagyok. Átformált bennem mindent és csak úgy ,,itt hagyott". Mert nincs a teremben. Feltételezem még a kórházban van. Ma már végre kiengedik, így hétfőn már láthatom is.