Apuci érintése

8.fejezet

Nyolcadik fejezet

Aznap dél körül megjöttek a rendőrök, hogy felvegyék a vallomásomat. Elmondtam nekik, hogy nagyjából hol tartott fogva Jackson. Emmáról is beszéltem, és arról, hogy szerintem Jackson valamivel sakkban tartja amit nem mert elmondani.
Azóta eltelt 5 nap. A rendőrök elfogták Jacksonékat és minden visszaállt a régi kerékvágásba. Legalább is ezt hittük, addig a pillanatig amíg nem hívtak a kórházból, hogy anyámnak autóbalesete volt és kómába esett. Willel egyből kocsiba pattantunk és siettünk a kórházba. Azt az 5 perces utat csendben tettük meg. A csók óta egy szót sem beszéltünk egymással, pedig mind a ketten tudjuk, hogy kellene.
Ahogy a kórházhoz értünk, Willt hátra hagyva rohantam a recepcióra, megkérdezni merre találhatom anyát. Gyorsan elhadartam, a lánya vagyok és azt is, mit hallottam, mi történt. Pár másodperc alatt már magyarázta is, merre van a kórterem. Már futva kiáltottam vissza egy köszönömöt.
Az orvos épp akkor jött ki tőle.
— Jó napot! Hogy van az anyám? Súlyos sérülései vannak? Mi van vele? Ugye felépül? – bombáztam a kérdésekkel miközben tiszta ideg voltam. Időközben Will is odaért.
— Feltételezem Ön a lánya a betegnek – csak igenlően tudtam bólogatni.
— Az édesanyjának súlyos sérülései vannak. Eltört néhány csontja és több súlyos sebet is. Sajnos a baleset következtében kómába esett, nem tudni, hogy mikor tér magához. Többet majd akkor tudunk mondani ha felébred. Most bemehetnek hozzá – mondta, majd elment. Willel egyszerre nyúltunk a kilincsért.
— Csak tessék. Menj előre – mondta, én pedig habozás nélkül bementem a kórterembe, Will pedig követett.
Azt hiszem szeretem őt, viszont nem akarom könnyen odaadni magam. Elég volt az, hogy Jacksonban megbíztam, utána pedig kiderült, hogy egy pszichopata. Willnek nagyon kell hajtania ahhoz, hogy bebizonyítsa nem hazudik, tényleg szeret és nem csak úgy mondja a levegőbe.
Beültünk az autóba és útnak indultunk, csak éppenséggel nem abba az irányba amerre lakunk.
— Will mégis hova mész? A házunk a másik irányba van.
— Ezt én is tudom. Viszont nem haza megyünk – mondta, én pedig összezavarodtam.
— Azt mondtam haza akarok menni. Mégis hova a fenébe viszel?
— Emlékszel még a kiscicákra amit megmentettél?
— Nem volt időm gondolni rájuk miközben egy pszichopata tartott fogságban. De hogy jönnek ide a kiscicák?
— Oda viszlek ahol most ők vannak. Ne aggódj, én nem Jackson vagyok, hogy elraboljalak – pillantott rám mérgesen, majd tekintetét újra az útra szegezte.
Az út további részében csendben maradtam, nem mertem neki vissza szólni. Bűntudatot éreztem amiért azt feltételeztem, hogy ő is bántani akar.
Körülbelül fél óra utazás után megérkeztünk egy kis farmra.
— Hova hoztál? Hol vagyunk? – kérdeztem miután kiszálltunk a kocsiból.
— Miután eltűntél anyáddal úgy döntöttünk, hogy elajándékozzuk a cicákat. Egy idős házaspár vállalta, hogy befogadja őket. Ők pedig itt laknak, ezen a farmon.
Will elindult a ház felé, én pedig követtem. Az ajtónál kopogtunk, majd egy idős nő nyitott ajtót.
— Sziasztok. Will mi szél hozott erre? És ki ez a csinos hölgy veled? – köszöntött minket az idős asszony.
— Szia Liv. Ő itt Madelyn. Látni szerette volna a kiscicákat amiket a múlt héten hoztam el. Ő az a lány akiről beszéltem neked
— Szervusz aranyom! Jól vagy? – fordult felém.
— Jó napot! Szerencsére jól vagyok. Ön hogy van?
— Tegezz csak nyugodtan. Én is jól vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. Gyertek be, a cicák bent vannak – invitált be minket. Bementünk és követtük amerre ő ment.
Egy folyósó legutolsó szobájáig vezetett, majd kitárta előttünk az ajtót, én pedig bent megpillantottam a kiscicákat az anyjukkal együtt. Még mindig ugyan olyan aranyosan voltak, mint amire emlékeztem.
— Nekem dolgom van, viszont ti nyugodtan legyetek itt ameddig szeretnétek – szólalt meg Liv miután leültem a cicákhoz.
— Rendben. Köszönjük.
— Örülök, hogy megismerhettelek Madelyn.
— Én is nagyon örülök Liv.
Ő kiment, ezáltal pedig kettesben hagyott minket Willel.
— Köszönöm, hogy elhoztál ide.
— Azt szeretném, hogy boldog legyél – ült le mellém, majd ő is simogatni kezdte a cicákat. Csend telepedett közénk, csak a cicadorombolás hallatszott. Amikor kezdett kínos lenni megakartam törni ezt a csendet, de Will megelőzött.
— Figyelj Mad. Az a csók hiba volt. Sajnálom – fordult felém. Én is felé fordultam, majd a szemébe néztem.
— Felejtsük el. Rendben? Bevallom nagyon jó volt, de mégiscsak az anyámmal jársz. Ez nem helyes Will. Gyakorlatilag a mostoha apám vagy. Viszont adtam egy esélyt arra, hogy bebizonyítsd, hogy szeress, és ehhez tartom is magam.
— Tudom. Ezért is sajnálom. Viszont az, hogy adtál egy esélyt reményt keltett bennem. Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy elhidd, szeretlek – mondta, majd megfogta az arcom és ismét megcsókolt. Ez a csók más volt az előzőnél. Sokkal több szenvedély és vágy volt benne.
Nem tudtam neki ellenállni sokáig, visszacsókoltam. Nyelve bejutást kért, én pedig engedélyt adtam. Miközben nyelveink csatát vívtak egymással egy furcsa, bizsergő érzést éreztem. Will érintésétől az egész testem libabőrös lett, és úgy éreztem többet akarok ennél.
Arrébb raktam az ölében lévő kiscicát és én másztam a helyére, így folytattuk a csókcsatát.
— Mad nincs ellenemre amit csinálunk, de azt hiszem nem itt kellene – szakadt el ajkaimtól és nézett a szemembe. A szemeiben égő vágyat láttam, és biztos voltam abban, hogy ő is ugyan ezt látja az enyéimben. Vágytunk egymásra.
— Igazad van. Menjünk haza és majd máskor vissza jövünk – szálltam ki nehezen az öléből és az ajtó felé vettem az irányt.

Sziasztok!

Meg is hoztam nektek az újabb fejezetet.

Instagramon létrehoztam egy oldalt ahova majd információkat és spoilereket teszek ki. Kövessetek ott is, hogy le ne maradjatok!❤️

Ig: apucierintese_wp