Kétszázhetes szoba

1. rész

(Seungmin)

A nyáriszünet véget ért lassan két hete, de továbbra is tombolt a hőség, ami kezdett elviselhetetlenné válni. A két és fél hónap felelőségtől, tananyagtól és az iskolától mentesítette a fiatalokat. Sokan izgatottan várták, leginkább a kisebbek, kik most mennek elő osztályba, esetleg nehéz munka árán bejutottak álmaik középiskolájába, nem úgy, mint én vagy bárki más velem egyidős gyerek. Az érettségi szívás. A tanárok elkezdtek bekeményíteni, rémtörténetekkel próbálnak motiválni minket, de inkább érik el azt, hogy fejvesztve ugorj ki az ablakon és menekülj a világ végére. A gimnazistáknak könnyű - legalábbis azt hiszem, sosem találkoztam gimis emberrel - hiszen nekik valóban ez az utolsó évük, és mehetnek a nagy betűs "felnőtt életbe". Aztán itt vagyok én, öt éves szakmát tanulva, bunkó, idegesítő emberek között. Nem mintha a többi szak sokkalta kifinomultabb lenne, vagy összetartanának a diákok. 

Ott vannak például a fodrászok. Haljak meg, ha nincs szőke festett hajad és háromméteres körmöd fel sem vesznek. Aztán hozzuk szóba a mázoló- és festőket, vagy bármelyik más aljanépe osztályt, ahol mindenki egyformán paraszt az összes emberrel. Még akkor is beszólnak, ha csak pislogsz! De ne felejtsük el a dekoratőröket. Nos, bevallom, sok különbség nincs a köztünk, mindkét évfolyam művészetet tanul. Csak a D-sek önteltek, idegesítőek, hangosak, és néha azt hiszem ők más bolygóról jöttek. Ó, várjunk, az én osztályom is ilyen. Pont ezért nem szeretjük egymást. 

Vasárnap van, az első teljes heten túl vagyok. Szeptember elseje szerdára esett, így abban a rövidke háromnapban semmi nem történt, leginkább abból álltak a napjaim, hogy a kilencedikeseknek segítettem eligazodni az iskolába, mivel senki nem tudta értelmezni a kiírást - nem hibáztatom őket, első hónapomban azt sem tudtam hol jöttem be. Aztán jött a legelső full hét, ami hát rá ébresztett, hogy ennyi volt a jó világ, mostantól sírva fogok ülni a matek füzetem felett. A kollégium szobámba üldögélek az ágyamon, laptopommal ölembe és vadul gépelve meredek a képernyőre. Az ablakom tárva nyitva állt, így az utca zajai töltötték meg a csendet. 

Szeretek írni, főleg mióta volt merszem legelső történetemet megosztani a világgal, természetesen álnévvel, mindenféle arc felfedés nélkül. Az hiányzik nekem a legkevésbé, hogy bárki az iskolámból megtudja miket is írok. Valószínűleg a halálomig baszogatnának, így jobb, ha Kamon maradok, aki meleg romantikus regényeket alkot. Meglepő módon sokan olvasták el a legelső, hosszúnak nem nevezhető könyvemet, s emiatt már a második történetemen dolgozok. Vagyis próbálkozom. 

Ekkor hirtelen hangos, ritmustalan dörömbölés zökkentett ki gondolataimból. Felsóhajtva dobtam magam mellé gépemet, majd sietősen kinyitottam az ajtót. Jisung keze megállt a levegőben, amint eltűnt előle a szürke falap, majd szélesen elvigyorodott. Unott arccal csaptam volna rá az ajtót - ami nem szokásom, de tisztáztam vele, hogy vasárnaponként hagyjon békén -, azonban erősen belökte azt, ezzel engem hátrébb küldve. Fejet csóválva hagytam, hogy besétáljon szobámba, ahol lehuppant a zöld babzsákfotelembe. A fotelt mellékesen tavaly szereztem egész jó áron, és milyen jól tettem, hogy megvettem. 

- Mit akarsz? 

- Gyere el velem boltba. Unatkozoooom. - nyavalygott lejjebb csúszva, így már félig a földön feküdt. - Amúgy mit csinálsz? - kérdezte laptopom felé bökve fejével, mire kínosan lecsaptam tetejét. 

- Veszem a cipőmet és mehetünk. 

Hamar a forróságban találtam magam, ahogy az utcán ballagunk a bevásárló központ felé, miközben Jisung izgatottan magyarázott egy lányról, akivel pár hete elkezdett beszélgetni, és kimondottan jó fejnek találja. Örültem, hogy boldog, de néha furcsáltam amiért ennyi emberrel beszél, mégis örök szinglinek mondja magát. Pedig mindkét kapura játszik, tényleg nem értem.