Kétszázhetes szoba

6. rész

(Hyunjin)

Hétfő reggel szokásosan riadtan ültem fel ágyamba lenyomva az ébresztőmet. Takaróm a földön hevert, s vadul lihegve töröltem le homlokomról az izzadtságot. Automatikusan a szomszéd ágyra néztem, de Seungmin már el ment. Sóhajtva túrtam bele hajamba. Kurva rémálmok.

Álmosan ballagtam az iskola felé, cigarettámmal kezemben. Az idő különösen meleg volt így kora reggel. Az eget bárányfelhők takarták el, melyek lassan kúsztak előre. Fáradtan álltam meg az intézmény előtt, hátamat falának döntve, miközben a zene erőteljesen üvöltött fülembe. Az utca másik felén ekkor megpillantottam Minhot, aki hasonló világ fájdalommal arcán közeledett felém.

- Rád nézek és sírhatnékom van. Szörnyen festesz. - vette ki kezemből a füstrúdat és beleszívott.

- Mondod te. Aludtál te az éjjel? - kérdeztem visszavéve a cigit.

- Nem. Tanultam arra a szar töri dogára. - rázta meg fejét, mire döbbenten meredtem rá. - Elfelejtetted, mi? - kérdezte elvigyorodva.

- Örülök, hogy egyessel indítom az évet. - dünnyögtem kelletlenül.

- Úgyis megmondom a válaszokat. - veregette meg vállam. - Na gyere.

Eldobtam a csikket, és közösen felballagtunk a teremhez, és a szokásos helyünket elfoglaltuk. A padra feküdve figyeltem Minhot, ki telefonjába bújva gépelt. Még mindig nem mondta el kivel beszél, de sosem láttam ennyire mosolyogni bárki más miatt.

A nap lassan telt, kínzóan lassan. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak szobatársamra és az ő születésnapjára. Még mindig nem voltam biztos ajándékába, de van némi elképzelésem. Nem akarok semmilyen klisés vagy nyálas dolgot adni, és mivel Jeongin elmondta, hogy Jisunggal mit fognak adni neki így ki tudtam zárni bizonyos dolgokat.

Aztán nap közben eszembe jutott Seungmin rajza amit hétvégén láttam, s nem vagyok hülye, a falára kiakasztott rajzok sem véletlenszerű firkák. Meg hát, legelső könyvének záró része amolyan kérdezz-felelek téma volt, ahol elmondta hogy mindent megadna egy tetoválásért. Csak szülei nem engedik, és nem ismer megbízható tetoválót. Sok rossz példát látott és hallott, emiatt baromira fél tőle. Ezzel kapcsolatban pedig van egy remek tervem.

Mikor az utolsó óra végén megszólalt a csengő, az osztály egy emberként ugrott fel helyükről és sietve távozni készültek. Minhoval beszélgetve ballagtunk az aula felé, azonban a kisebb tömegben rögtön kiszúrtam egy ismerős buksit. Csak nem egyedül volt.

Seungmin az egyik rozoga asztalnál állt, orra alá egy zsebkendőt tartott, amin vörös foltok éktelenkedtek. Vele szemben egy idősebb srác állt, kék haja erőteljesen magára vonta a tekinteteket, akárcsak egyszerű de ízléses stílusa is. Mosolyogva beszélgettek.

Nem tudom miért de dühös lettem. Megtorpantam, ami Minhonak is feltűnt s mellém állva próbálta kideríteni mit nézek. Rohadtul nem tetszett, hogy ennyire közel vannak egymáshoz, na meg Seungmin mosolya. Rám miért nem mosolyog így soha? A tegnap történtek után azt hittem változott valami. Bármi.

Minho értetlenül szólt utánam, mégsem jött velem. Idegesen trappoltam a két fiúhoz, akik érkezésemre meglepetten néztek rám. Lazán karoltam át Seungmin vállát, aki szokásosan befeszült, de nem szólt rám. Sosem szól, csak magában mérgelődik.

- Mi folyik itt? - kérdeztem végig nézve a kék hajún. Majd szobatársamhoz fordultam. - És veled mi történt? - mutattam orrára. Fejet csóválva fordult vissza a fiúhoz.

- Köszönöm a segítséget mégegyszer. Akkor majd írj. - hajolt meg finoman, akárcsak a srác aki végül utoljára végig mérve engem távozott.