Veszélyes vonzalmak

kilencedik

Kilencedik - Easton Miller

Amikor kilépek az ajtón, majdnem földhöz vágok mindent, ami a kezem közé kerül. Miért kell Emmának mindent túlreagálni? Tudja jól, hogy milyen vagyok. Eddig sem rejtegettem semmit, mindenről tudni fog, csak a maga idejében. Meghalt az anyja, látom, hogy nincs jól lelkileg, és ha még azt is elmondom neki, hogy az a nő, akit szívből utál az üzlettársam. Totál kiakadna, bár meg is értem...

Ma jön hozzám Sarah, hogy aláírja a papírt, aztán be kell menjek az egyetemre. És holnap...Holnap Susan temetése. Még mindig nem fogtam fel. Egyszerűen nem esett le, hogy nincs többé... De szerintem Emmának sem.

Odamegyek az irodám ajtajához, ahol apámmal futok össze félrészegen, ahogy épp az itt dolgozóknak  "minibár" van kialakítva. Ha jól látom épp....Whiskyt iszik.

– Apa? – kérdezem köhintve. Vajon érzékeli, hogy mennyire furán néznek rá az emberek?

– Hmmh? – fordul felém. Az orra már pirosodik, és üveges tekintete kábán próbál velem szemkontaktust tartani.

– Mit csinálsz itt? – kérdezem, majd óvatosan megfogom a vállát, és bevonszolom az irodámba. Ezután kimegyek a pultoshoz, és a lelkére kötöm, hogy ne adjon apámnak piát, és ha kirúgással fenyegeti: Én vagyok a főnök. Visszamegyek az irodámba, ahol apám az asztalon fekszik.

– Apa! Miért vagy itt? – vonom kérdőre. Felkapja a fejét, és megrázva azt, rám néz.

– Mit csinálnék? Dolgozok – suttogja.

– Apa...Nyugdíjas vagy. Pihenned kell. Otthon – mondom lágy hangon, majd hosszan a szemembe néz.

– Otthon...Amióta Susan elment, nem az otthonom. Az én otthonom vele lenne, és vele is leszek – mondja maga elé. Hirtelen elkezd gyorsan verni a szívem. Most azt mondta, hogy megöli magát?

– Ne mondj ilyeneket. Inkább azt mond majd el, hogy miért tette amit tett – suttogom, miközben segítek neki leülni.

– Ó, miért tette...Csalódtam benne... – köhögi. Istenem...Ki tudja, hogy miket nem tudok.

– Apa, majd ha józan leszel megbeszéljük. Hozzám most jönnek... – mondom neki, miközben nyújtok neki egy pohár vizet, és az ajtóhoz lépek.

Kilépek az ajtón, és az irodámba veszem az irányt. Nem elég nekem Sarah, még apám is...

Pár perc múlva felhív a titkár, hogy Sarah megjött. Miután megmondom, hogy küldje be, nem telik el sok idő, amikor meghallom a magassarkúja éles kopogását. Kinyitja az ajtót, és magabiztosan felém közeledik. Türelmetlenül dobolok a lábammal.

– Szép napot, Mr. Miller – mondja, mintha nem ismerne elég jól. Mintha nem épp tönkre akarna tenni.

– Ne bonyolítsuk a dolgot tovább. Itt a papír. Olvasd el, aztán írd alá – lököm oda a papírt. Elhúzza a száját, aztán figyelmesen végigolvassa. Nem sok idő telik el a végigolvasott sorokat fürkésző lány fogja a tollat, majd aláírja és átnyújtja nekem.

– Végeztünk? – kérdezi miközben felállok, hogy kinyissam neki az ajtót.

– Igen.

– Nem is mondod el, hogy hol lesz az én irodám? – kérdezi felhúzott szemöldökkel.

– A micsodád?

– Az irodám. A fele az enyém ennek a helynek. Én hol fogok dolgozni? Otthon egy kis laptoppal? – Érzem, ahogy a düh szétárad a testemen. Semmi baj, Easton, semmi baj.

– Majd kitalálok valamit. Szia!

– Hát...viszontlátásra! – sietve ki lép, és eltűnik a liftben. Esküszöm, hogy még egy óráig a fülemben cseng a magassarkúja lépte hangja.

Amikor késő este hazaérek, Emma a kanapén alszik. Ma két előadás volt 3-órakor, úgyhogy eléggé elhúzódott. Eszek valamit, lezuhanyzok, és befekszem Emma mellé, próbálva nem felkelteni.

Már félálomban vagyok, amikor hallok két idegesítő pittyegést. Amikor már harmadjára is hallom, idegesen felemelem a fejem. Emma telefonja. Megfogom az eszközt, és amikor lenémítom, látom az üzeneteket.

David üzenete: " Nagyon jó volt a mai nap. "

David üzenete: " Sokkal vidámabb voltál ma, mint tegnap "

David üzenete: " ;) "

Bassza meg. Semmi probléma nem lenne ezzel, kivéve, hogy David Sarah öccse. Ha Emma meg tudja...Miért állt szóba ezzel a fickóval egyáltalán? Mindig olyan emberekbe botlik bele...

Ha tehetném, fognám, és a legmesszebbre költöznék vele, hogy új életet kezdjünk.

Még hosszú órák után is kattog az agyam, amíg el nem nyom az álom.

3:21

Épp egy szobában vagyok a régi otthonomban. Sokkal dohosabb, és büdösebb van, mint amikor apám részegen haza jön. Követem a szagot, és érzem, hogy kitágulnak az ereim, a szívem dübörög, és szédülök.

Anyám fekszik a földön, teste már hullafoltos, és épp a kukacok lakmároznak belőle. A kötél a nyakán már olyan régi, hogy szétfoszlott. Szemei üres, élettelen tekintettel merednek rám.

Magam mellé nézek, a tükörben mikor látom, hogy egy kisfiú néz vissza rám.

Az a kisfiú én vagyok.

Leizzadva, lihegve kelek fel. Gyorsan körbenézek, hogy biztos legyek benne csak álmodtam. Mi a fasz volt ez? Susan már az én anyám jelképében kísért? Miért álmodtam anyámról? Már vagy 15 éve nem álmodtam róla...

A lihegésem betölti a teret, Emma pedig felkel, és erősen nyugtatni próbál.

– Sss, semmi baj. Csak álmodtál – suttogja szelíden, én pedig szemeim behunyva bólintok, és visszafekszem mellé.

Vajon anya tudja, mekkora fájdalmat okozott azzal, hogy megölte magát? Hogy annak a kisfiúnak milyen szüksége lett volna az anyukájára...

Talán nem is számított neki. Talán csak önző vágyai legmélyen azt súgták, haszontalan. Még egy 5 éves kisfiú számára is.

Talán okkal történt, mert máskülönben nem ismerném Emmát.

Talán így volt jó.

Talán...