Veszélyes vonzalmak

Tizenegyedik

Tizenegyedik - Emma Reed

Összeteszem a két tányért, a töröttet, és ami még megvan. Egy öreg néni persze, hogy a szar napom ellenére leejti ( Isten tudja hogyan ) Beviszem ügyelve arra, hogy ne vágjam meg magam. Az már tényleg a csúcspont lenne.

– Lenyugodtál? – hallok meg egy mély, őszinte hangot mögülem. Hátrafordulok és David ácsorog a küszöbön karban tett kézzel.

– Nem tudom. Azt hiszem. Baj, ha inkább dühös vagyok? – fújom ki a levegőt.

– Az lenne a nem egészséges, ha nem – nyugtat meg, és közelebb jön, hogy kivegye a tányért a kezemből.

– Öltözz át. Ezt bízd rám – mondja, én pedig engedelmeskedve neki megindulok az öltözőbe.

Annyi mondanivalóm van Eastonnek, és legszívesebben üvöltve el is mondanám azt, neki is, és annak a luvnyának is, de én már befejeztem ezt. Úgy kifordult magából, hogy már nem is érzem azt, akibe beleszerettem. Mintha egy másik személy, egy idegen lebegett körülöttem, és engem is meg akart változtatni. Ha nem tud ember lenni a talpán, és nem képes megvédeni minket, akkor nem képes egy egészséges kapcsolatra.

Anyának igaza volt, amikor azt mondta meg fogom bánni...Ó, anyám. Bárcsak itt lennél, és megvigasztaltál volna, mint amikor régen megijedtem, és a takaró alá bújtam.

Hirtelen átszakadnak a gátak, amiket próbáltam elterelni, és zokogásban török ki a földön.Miért pont az én életem ment szét ennyire? Itt már akkor elkezdődött a gond, amikor ideköltöztünk...

A könnyeim egy idő után csípni kezdik a szemem, és kiszáradt a torkom. Legszívesebben üvöltenék, és nem hagynám abba.

– Emma... – karol át David és magára húz. Persze, gondoltam nem úszom meg, és mindenki látni fogja, ahogy bőgök, mint egy kislány. Talán az is vagyok. Az vagyok az élethez.Egy nyafogós kislány, aki csak hisztizni tud és sírni.

Nemsokára már David autójában ülök. Nem szóltunk egymáshoz, bár próbált szóra bírni. Csak pihenni akarok. Aludni, hogy elmenekülhessek. Csak nézem az embereket mellettünk. Olyan gondtalannak tűnnek. Egyszerű emberek.De kitudja, hogy milyen nehéz sorsuk is van. Vajon Davidnak is ilyen nehéz most?

– Emma, tudom, hogy most semmi kedved hozzám, vagy bármihez,de...Easton felhívott engem még amikor az étterembe voltunk. Kérdezte hol vagy, de én csak annyit válaszoltam, hogy szállodába mentél. Remélem nem baj, ha...

– Nem. Jól tetted – köhögöm erőtlenül. A szemeim fel vannak dagadva, fáj a torkom a fejemmel együtt. Nem hiányzik, hogy odajöjjön és cirkuszt csináljon.

– Rendben... – mondja halkan.

Hamarosan megállunk egy elég modern ház előtt. Persze, itt mindenki milliomos. Előre enged az ajtón, az első dolog amit megpillantok, az a kanapé, úgy hogy elindulok felé, és egyszerűséggel lefekszem rá. David mosolyogva néz, majd megáll előttem.

– Nem, nem. A te helyed a szobámban lesz. Majd én alszom a kanapén – mondja, miközben felemel, és a kezem fogva elvezet a hálószobájába.

– Érezd magad otthon. Mindjárt hozok neked pizsamát, gondolom fürödnél – odalép a szekrényhez, és elővesz egy fekete pólót egy fekete boxerrel. Azt átnyújtva nekem megmutatja a fürdőszobát. Természetesen minden letisztult és rendezett.

– Köszönöm. Köszönök mindent – mosolyt erőltetek az arcomra, és a szemébe nézek.

– Ugyan. Ne köszönj semmit – mondja, miközben mélyen a szemembe néz, és magamra hagy.

Megnyitom a meleg vizet, és hagyom, ahogy lemossa mai napon létrehozott énem. Hagyom, hogy folyjon a testemen a bűn, a fájdalom, és a szomorúság.

Még most is, bár legszívesebben szétverném a fejét,még mindig...Hozzá rohannék a legszívesebben...A karjába, hogy simogassa a hajam, és gyönyörű zöld szemeibe nézve minden gondom elmúljon.

Kiszállok a zuhanyzóból, gyorsan megtörülközök, és bemegyek a szobába. Bebújok a meleg takaró alá, amit szomorúan fedezek fel ugyanis nem a szerelmem illata van a paplanon. Felülök az ágyon, és körülnézek. Nem a mi szobánk, nem a mi ágyunk, és ő nincs itt.

A telefonom zúgása hoz vissza a valóságba.

Nagyot sóhajtva felkapom a telefont. Ez egy hirtelen döntés volt, de már mindegy...

– Igen? – kérdezek bele, mintha nem tudnám, hogy vele beszélek.

– Emma, bassza meg kicsi lány, hol vagy? – kérdezi lihegve. Maratont futott, vagy mi?

Fájnak a szavak amiket kiejtek a számon, de nem tehetek róla. Látni sem akarom. ( Dehogynem akarja )

– Easton...már nem vagyunk együtt. Semmi közöd hozzá! Kérlek...hagyj. Majd jelentkezem, ha készen állok – mondom ki a szavakat, de esküszöm a szívembe mar minden szó.

– Emma, nem...

Nem hallgatom végig...Ez már így is fájdalmas. Ráteszem töltőre a telefont, és sírva lefekszem az ágyra. Halk kopogás zavar fel. Gyorsan megtörlöm a szemem, és úgy teszek mintha semmi baj sem lenne.

– Igen?

Besétál a férfi, majd óvatosan leül az ágyra. Nem tudom, hogy ilyen nyugodt ember, de ezt a nyugalmat rám adja mindig.

– Jobban vagy, Emma? – kérdezi, de a szemében látom, hogy rájötte: Egyálatlán nem.

Nem tudom, hogy mit mondjak, ezért csak megrázom a vállam. Ő érti, mi a helyzet, ezért óvatosan végigsimít az arcomon, hogy felé nézzek.

– Tudd, hogy bármit elmondhatsz. Itt vagyok – nyugtat meg – Most próbálj pihenni egy kicsit. Holnap nem kell menned dolgozni elintéztem –mondja egyszerűen, nekem pedig tátva marad a szám és megkönnyebbülök egyszerre.

– Köszönöm, David – mosolyodok el.

– Nincs mit, Csillag