Maffia kapcsolat-Tom Kaulitz

Sajnálom

Gyorsan mentünk, de mégis olyan érzés volt mintha már órák óta mennénk, és még mindig nem vagyunk ott. Az ablakon bámultam ki, idegesen, mérgesen. Akármelyik pillanatban felrobbanhattam volna, de mégsem tettem, mert valahogy megnyugtatott a tudat, hogy most jól ráijesztettem Tomra. De én is tartottam a következményektől, ugyanis még mindig vele kell együtt aludnom. De egy idő után már úgy voltam vele, hogy benyelem ezt az egy estét. Elmegy és vége béke lesz. Egy időre. Valahogy meg kéne győznöm apámat, hogy ez az elképzelése senkinek sem fog jót tenni. Se nekem, se Tomnak. Viszont ekkor eszembe jutott az álmom. Olyan furcsa hatást gyakorolt rám, pedig vagy 10 perce történt. Ez pedig azért volt, mert én nem tudnám Tom mellett így elképzelni magamat, se azt, hogy gyerekünk legyen. Még hozzá 2. Ez nagyon szürreális számomra. Soha ebben az életben. A faszomba már apámnak ezzel az elképzelésével. Újra a szántóföldek között suhantunk, és éreztem ahogy közeledtem ahhoz, hogy teljesen pánikba essek. Nem akartam haza menni, pedig fáradt voltam, de a tudat, hogy ez a seggfej meg a hülye haverjai meg a szerencsétlen apja ott van, így kevésbé szerettem volna megint ott lenni. Hirtelen, Tom kezét éreztem az arcomon. Összerezzentem, végigsimította a kézfejét az arcomon és aggódó és sajnálkozóan azt mondta:
-Piros az arcod.
Ja igen, az arcom. Még mindig fájt és bizsergett a pofontól amit kaptam, bár visszagondolva valamiért megérdemeltem. Nem mondtam inkább semmit, mert ha megszolalok akkor vagy elsírom magam, vagy elkezdek ordibálni. Tom különösen csendben maradt egy ideig.
-Nagyon fáj?...-kérdezte szinte remegő hangon.
Jajj mán, az előbb olyan volt mint egy idegbeteg, most meg el akarja magát sírni. PONT Ő. Ha valakinek sírnia kellene az én lennék, és még mindig nem ő. Nem tudtam mit kéne válaszolnom. Igen. De még össze is kellett szednem magam, hogy egy szót bírjak szólni sírás nélkül. Vettem egy mély levegőt.
-Igen-jelentettem ki, egyszerűen.
Ezután már semmit sem mondott. Csak vezetett tovább, mintha mi sem történt volna. Szerettem volna sírni és kiengedni az érzéseimet, de nem akartam előtte. Lassan megláttam apám házát, és egyre idegesebb lettem. A szívem a torkomban dobogott, a szemem bekönnyezett, a lábam remegett. Nem akartam én ezt. Miért pont én?! Miért nem lehetek egy egyszerű lány, egy egyszerű élettel? Miért? Bekanyarodtunk a házhoz. Leparkoltunk, de meg sem vártam még leállítja Tom a motort, kiszálltam. Ebben a pillanatban már nem érdekelt semmi, csak legyünk túl ezen. Besétáltam a házba, ignorálva a személyzetet, felsétáltam a szobámba. Tom persze jött utánam. Ő se volt különb, ignoráltam. Megfogtam befeküdtem az ágyamba, lekapcsoltam a lámpát, lehunytam a szemem és véget akartam vetni ennek az egésznek. Csak legyen reggel, húzzanak az anyjukba vissza jó messze. Tom befeküdt mellém óvatosan. Viszont, hirtelen Tom körém fonta a karjait. Nem hittem el, megütött és még van képe hozzám érni. Ránéztem és visszahúzódtam. De ő nem hagyta abba, továbbra is maga felé húzott.
-Hadd öleljelek meg, kérlek...-mondta szinte sírva. Ekkor engedtem, hogy magához húzzon. Közel húzott, és a szemembe nézett. Könnybe lábadt a szemem mikor megláttam, hogy az ő szemei is könnyesek voltak.
-Ne sírj..-mondta remegő hangon, és a hajamat a fülem mögé tette.
-Te se sírj, akkor...-válaszoltam.
Tom ekkor mégközelebb húzott és azt mondta:
-Kérlek bocsáss meg nekem...soha nem kellett volna megütnelek...-ekkor már sírt.
Ahogy legurultak a könnycseppek az arcán, úgy az enyémen is elkezdtek. Letöröltem a kezemmel a könnyeit.
-Ne sírj...-mondtam.
-De én nagyon sajnálom....mindent...ha abbahagyom a basztatásod, akkor nem akartál volna ki ennyire....
-Ez nem csak a te hibád volt....tökön rúgtalak és összetörtem a kocsid...persze, hogy mérges voltál...
-Ne, Kate ne hibáztasd magadat....nem a te hibád....
-De nem csak a te hibád...
-Sajnálom...-sírt.
-Semmi baj....kérlek, ne sírj...-mondtam.
Egy ideig meredtünk egymásra, és sírtunk.
-Nagyon fáj még?-kérdezte.
Nem nagyon akartam válaszolni erre a kérdésre, mert igen még mindig fájt.
-Válszolj...
-Igen....-böktem ki.
-É-én nem akartam....csak mérges voltam....még egy ujjal sem kellett volna hozzádérnem....
-Felejtsük el....
-De...
-Tom, tényleg...csak felejtsük el....
Tom ekkor szorosabban ölelt meg, én pedig a vállára hajtottam a fejem, sírtunk mindketten. Ezt soha sem képzeltem, hogy én valaha Tom Kaulitz-al fogok együtt sírni mert nem úgy sikerült az este ahogy akartuk. Viszont hamarosan álomba sírtuk magunkat...