ᴴᴼᴸᵀᴾᴼᴺᵀ [ᵐʸᵍ]

6. ꜰᴇᴊᴇᴢᴇᴛ

Mintha jégen lépkednék, az előszoba padlójának hideg érintése bénítóan hat a talpam alatt. Hoseok az oldalán fekszik, nekem háttal és nyugodtan alszik. Az egész szellemjárásból semmit sem érzékelt. 

Megfordulok, a lány kísértete az ágyam mellől néz vissza rám. Azt mondta, többen vannak. Őket miért nem látom? 

- Hoseok! - Akarsz még egy halott barátot, Min Yoongi? - Hoseok, ébredj! 

Morog valamit félálomban, de nem mozdul. 

- Siess! - a hang, mint az éjszakában lengedező faágak susogása ér el hozzám. A lány beszél hozzám. 

Több érzés is elkap, leginkább a félelem és a tehetetlen düh, ami harcol bennem. Nagyobb erővel lököm meg Hoseok vállát, kétszer egymás után, amitől káromkodva magához tér. 

- Mi a fene ütött beléd, baszki? - dörren rám, már amennyire erre képes, hisz egy pillanattal korábban még aludt. - A kurva életbe, Yoongi...

- El kell tűnnöd innen! 

Mozdulatlanul mered rám a sötétben. Hátam mögül újabb hangot hallok, olyan ez, mintha a lány levegő után kapott volna. 

- Mi van? - Hoseok megragadja a csuklómat. - Megint szívtál? Az éjszaka közepén, miután megkértél, hogy maradjak?

- Nem! Az istenit... - kirántom a karomat a szorításából, lehajolok a kanapé végén lévő cuccaiért és határozottan megindulok velük az ajtó felé. Hoseok utánam lendül. - Menj innen!

- Baszd meg! - kiabálja és ha lennének szomszédaim, már bizonyára ébren lennének ők is. Túl nagy hangzavart keltünk. - Mi a faszom ütött beléd? Elment az eszed? Yoongi! - amire ő sem számított, én meg pláne nem, hogy lesz elég erőm megtaszítani őt a vállainál fogva és nem fog tudni ellenállni.

Hoseok a folyosó padlójára zuhan, mindössze egy alsónadrág van rajta és nem érti, mi történik. Mielőtt felkelhetne, a fogasról lelógó kabátját utána dobom. 

- Csukd be az ajtót! - a lány kiabál, hangja felér egy jeges áramlattal. - Csukd már be! 

- Ne gyere ide többet! - Hoseok szemébe nézek, miközben ezt mondom és csak remélni merem, hogy kiolvassa a tekintetemből az összes bocsánatkérést, amit próbálok belesűríteni. - Nem akarlak még egyszer meglátni itt! 

Bevágom az ajtót, hatalmas robajjal csapódik és fél kézzel neki támaszkodom, a másik kezemet a számra tapasztom. A beálló csöndben minden egyes neszt hallok, ami a folyosóról szűrődik be. Hoseok lassan összeszedi magát, felkapja a cuccait, de nem indul el azonnal. Lehajtom a fejem, egész testemet valami furcsa görcs rázza. Küzdök a torkomon felfelé toluló epével, a gyomromat mardosó hányingerrel, meg azzal, hogy ne menjek Hoseok után, mikor végül meghallom a lépteit. 

- Az ő érdekében kellett ez - a lány meg sem emeli a hangját, mégis eljut hozzám. - Megmentetted az életét.

- Mitől? - kérdezem ridegen. Nagy léptekkel a szobába megyek, a kísértetalak egy tapodtat sem mozdult a helyéről. - Beszélj!

A bennem dolgozó adrenalin lehet az oka, amiért szembe merek nézni vele. Ilyen közelről, pusztán egy karnyújtásnyi távolságra tőle látom, hogy a lány arcán szeplők is vannak, meg egy apró, alig látható heg az ajka jobb sarkában. Mikor már a szemszínét is sikerül megállapítanom, akkor jövök rá, hogy a hálószobában ég a villany és nem én kapcsoltam fel. 

- Te voltál? - mutatok fel a lámpára, a lány bólint.

- Nem szeretik a fényt. 

Néhány lélegzetvétel után egyszer csak elzsibbadnak a vállaim. Nem az a fajta zsibbadás, amit kimasszíroz az ember, hanem tipikusan az, ami után az ájulás következik. Lerogyok az ágy szélére, lehunyt szemmel igyekszem összpontosítani. Ki van zárva, hogy most elájuljak. Érzem a homlokomra kiülő izzadságot, a tenyerem nyirkosságát és az érzés hasonlít a félelemhez, amit délután éreztem.